12.- 13. Fejezet

 

TIZENKETTEDIK FEJEZET

Fordította: Szilvi

 

A legénység többi tagja is beszivárgott a társalgóba, miközben Janwar és Simone elfogyasztották a villásreggelinek minősülő ételt, ami az első és a középső étkezés kombinációja volt, mivel olyan sokáig aludtak. Mindkettőjüknek mulatságosan nagy étvágya volt, és közösen nevettek rajta.

– Szóval – kezdte, miután az utolsó morzsát is lenyelte a tányérjáról –, mi a terv?

Krigara hátradőlt a székében.

– Megterveztük az Urkheht bolygó felé vezető útvonalat. A Pulcra térképén szereplő Hold a harminchárom körülötte keringő Hold egyike, tehát a gathendiek jó helyet választottak rejtekhelynek.

Janwar feltételezte, hogy bűntudata kellene, hogy legyen, amiért sokáig aludt, miközben a többiek dolgoztak, de nem volt képes sajnálkozásra. Soha nem feküdt le a szó legszorosabb értelmében egy nővel. Még iskolába járt, és a szüleivel élt, amikor megölték őket. És azután a szex nem volt kiemelt fontosságú. A túlélés és a szülei meggyilkolásának megbosszulása volt a fontos.

Miután elindult ezen az úton, Janwar csak időnként talált enyhülést az örömlányoknál. És nem volt képes pihenni és aludni valaki mellett, aki talán eladná őt a fejére kitűzött vérdíjért.

Így hát Simone volt az első számára. És még mindig egy kicsit meg volt döbbenve a meghittségtől, ahogy a nagy testét az övé köré fonta, és hagyta, hogy a nő melegsége és édessége álomba ringassa. Azt gondolta volna, hogy majd ébren fekszik ott az órákat számolva hajnalig, vagy felébred minden apró mozdulatra. Bár egy nő mellett aludni, miután felfedezte a testét, mások számára természetesnek tűnhet, de ez számára az abszolút bizalom megnyilvánulása volt, amit ő eddig csak a legénységének adott.

Mégis, nem habozott, hogy Simone-nak is megadja ezt a bizalmat.

És újra megtenni sem habozott volna. Ennyit jelentett neki a nő.

Pislogva visszaterelte a gondolatait a tárgyra.

– Mennyi időbe telik, amíg elérjük a Holdat?

– Két nap – mondta Krigara.

Janwar úgy döntött, nem vesz tudomást arról, hogy unokatestvére tekintete ma sokkal éberebb volt.

Simone szemöldöke felszaladt.

– Tényleg? Figyelembe véve az általuk felhalmozott ellenséget és a kísérleteik jellegét, azt hittem volna, hogy a gathendiek tétováznának egy állítólag titkos létesítmény építésétől ilyen közel egy olyan népszerű célponthoz, mint a Promeii 7. Különösen, mivel az Aldebari Szövetségben oly sokan gyűlölik azokat a fattyúkat.

– Jó okkal – mormolta Elchan.

– Pontosan! Nem akarnának több visszavonultságot a gonosz tetteikhez?

Janwar megrázta a fejét.

– A Hold nincs olyan közel a Promeii 7-hez, mint gondolod. A Tangata csak kivételesen gyors. Más hajóknak sokkal tovább tartana elérni odáig.

Krigara bólintott.

– És bár eleinte talán nem tűnik bölcs dolognak, a gathendiek számára kényelmes lehet egy olyan hely közelsége, mint a Promeii 7. Messze túl van a Szövetség által elfoglalt tér határán. És az Aldebari Szövetség törvényeinek ott nincs jelentősége.

Simone Janwarra pillantott.

– A galaxis isten háta mögötti részének nevezted.

Ironikusan elmosolyodott.

– Az is! Ami arra is jó hely, hogy egy bizonyos fajhoz tartozó utazókat eltérítsenek, és elvigyék őket a bázisukra.

A nő összevonta a szemöldökét.

– Merde! Erre nem is gondoltam. Remélem, azok a purvelik, akikkel a kocsmában találkoztunk, épségben hazaérnek!

– Amíg megfogadják a tanácsomat, addig igen!

Eltelt egy pillanat, amely alatt Janwar igyekezett figyelmen kívül hagyni a legénysége által folyamatosan küldött rejtett pillantásokat. Most már értette, hogy Simone miért érzett némi fenntartást azzal kapcsolatban, hogy T mindenkit tájékoztatott arról, hogy szeretők lettek. Bár a nővel nem bántak másként, őt viszont úgy figyelték a barátai, mint egy ragadozó madarat, és úgy tűnt, nem tudták, hogyan reagáljanak.

– Lehetséges, hogy utolérjük a hajót, mielőtt az elérné a Holdat? – kérdezte Simone.

– Kétlem – mondta Krigara. – De a biztonság kedvéért teljesen álcázva maradunk, hogy ne érzékeljék a közeledésünket.

– Mi történik, ha mégis elérjük előbb a hajót?

Janwar egy pillanatig elgondolkodott.

– Lesz néhány lehetőségünk. Elhalaszthatjuk az utunkat a Holdra, és elfoglalhatjuk a hajót. Ezzel azonban azt kockáztatnánk, hogy vészjelzést küldenek a Holdon lévő létesítménynek, és figyelmeztetik őket a jelenlétünkre.

– Vagy erősítést kérhetnek – tette hozzá Soval.

Janwar bólintott.

– Nem tudjuk, hogy mekkora az a létesítmény, hogy elsősorban egy kutatási intézmény-e kis létszámú személyzettel, vagy több, jól felfegyverzett kontingensnyi harcos állomásozik ott vadászgépekkel.

Simone tanulmányozta őket.

– Feltételezem, a másik kockázat az lenne, amitől én is tartottam, amikor megtámadtam a másik gathendi hajót, hogy a támadás első jelére megölnek minden földit vagy más kísérleti alanyt, aki a fedélzeten van, hogy megakadályozzák, hogy rájuk tegyük a kezünket.

– Ez is lehetséges – értett egyet.

A lány tekintete elgondolkodóvá vált.

– Először azt hittem, hogy ezt tették a purvelivel is, akit az egyik laborban találtam. – Az az elragadtatás, amit a férfi karjaiban való ébredése óta mutatott, szertefoszlott. – Azt hittem, hogy megölték, amint felhangzott az első riasztás, és ez nagyon megzavart. Ekkor talált el a hátamon az egyik rohadék a faroktüskéjével. Egy percre lefagytam, és csak arra tudtam gondolni, hogy miattam halt meg? Én tettem ezt? Ez az én hibám? De aztán lecsapott a fájdalom. Meg kellett ölnöm azt a seggfejet, aki elkapott. És amikor jobban megnéztem, láttam, hogy a purveli már egy ideje halott volt. – Sajnálkozva nézett a férfi szemébe. – Bárcsak hamarabb megtaláltam volna!

A férfi beborította Simone egyik kezét a sajátjával.

– Én is!

– Elégetted a holttestét a többiekkel együtt?

– Nem. Átengedtük a testét a fertőtlenítésen, lefényképeztük, és betettük a kriotárolóba. Elküldtük a képet és a vérminta elemzését a Ranasurára, hogy Jak’ri és Ziv’ri segíthessenek azonosítani őt, és tudassák a népükkel, hogy elszállítjuk a testét egy megfelelő purveli szertartásra, amint befejeztük a Kandovar túlélői utáni kutatást.

Megfordítva a kezét a férfi keze alatt, összefonta az ujjaikat.

– Közel sem vagy olyan aljas, mint ahogyan szeretnéd, hogy azt az emberek higgyék!

Közelebb hajolt, és hangosan suttogva azt mondta: – Ne mondd el senkinek!

A nő felnevetett.

– Tudom, hogy ez eléggé távoli, de van rá mód, hogy a tudtukon kívül felsurranjunk a gathendi hajó fedélzetére, és gyorsan átkutatva végrehajtsuk a mentést?

A férfi oldalra billentette a fejét, miközben elgondolkodott, és a hüvelykujját előre-hátra csúsztatta a lány puha bőrén.

– Megoldható – mondta végül. – T meg tudja adni nekünk a hajó adatait. Aztán páran átmehetnénk egy C-23-assal – ez egy kis lopakodó jármű, amit titkos műveletekhez használunk –, teljesen álcázva, majd a hajó hasához csatlakoztatva, bevágódhatnánk, és megnézhetnénk, mit találunk.

– Megteszem! – mondta Kova.

Mellette Srok’a megfeszült, az állkapcsa összeszorult. Janwar pedig felvértezte magát a régi vita újbóli előkerülésére.

– Én is megteszem – mondta Simone. Vajon észrevette a testvérek között keletkezett feszültséget? Végül is empata volt.

– Még mindig kockázatos – figyelmeztette Janwar, és küzdenie kellett, hogy ne szaladjon ki belőle egy drek nem. Gyűlölte a gondolatot, hogy Simone veszélybe merüljön. De a lány már több mint bizonyította, hogy képes megbirkózni vele. – Ha bármelyik gathendi kiszúr téged, amit valószínűnek tartok, mivel minden egyes laborba el kell majd jutnod, hogy megkeresd a barátaidat vagy bárki mást, akinek megmentésre van szüksége, riasztást fog indítani...

– …és vészjelzést küldenek az állomásra – préselte ki a fogai között Srok’a – miközben minden rendelkezésre álló harcost rátok uszítanak!

Soval bólintott. – Mi van, ha egy-két kísérleti alanynál többet találtok? Mi van, ha több is van a cellákban? A Promeii 7-ról folyton eltűnnek emberek. Egyáltalán nem lennék meglepődve, ha ezek közül néhányért a gathendiek lennének a felelősek.

Simone megvonta a vállát. – Akkor visszatartom a harcosokat, amíg többen is csatlakoztok hozzánk! – Elkapta Janwar tekintetét. És átkozottul gondoskodom róla, hogy Kova ne essen el, miközben segíteni próbál!

Janwar megdöbbenve a nő hangjától a fejében, erősebben szorította a kezét. Ez volt az első alkalom, hogy a nő így kommunikált vele. Nem gondolta volna, hogy tetszeni fog neki. Az srul biztos, hogy nem szerette, amikor Taelon és más telepaták beszéltek a fejében. De mint minden mással, Simone-nal ez is más volt. És felfedezte, hogy ugyanúgy élvezi, mint a keze érintését.

– A gathendieknek csak annyit kellene tenniük – ellenkezett, a tárgyra koncentrálva –, hogy elég ideig elterelik a figyelmedet ahhoz, hogy bedobjanak egy kábító gránátot a helyiségbe. – Felvonta a szemöldökét. – A kábító gránátok hatással vannak rád, nem igaz?

A nő az alsó ajkát rágcsálta. – Igen, de gyorsan magamhoz térek. Gyorsabban, mint a legtöbben.

A férfi megrázta a fejét. – Szerencsés vagy, hogy a másik hajón nem találtak el vele! – A gondolattól megborzongott.

A lány elfintorodott. – Megpróbálták, a szemetek! De sikerült lebuknom és kitérnem előlük.

– Mert kivételesen gyors vagy. Gyorsabb, mint bárki, aki ennél az asztalnál ül, beleértve Kovát is. – Akit harcképtelenné tenne egy kábítógránát, ha Simone nem védi meg.

Úgy tűnt, ez elgondolkodtatta a nőt.

Kova elkomorult. – Ne aggódj miattam! Én...

Srok’a az asztalra csapott, ami annyira meglepte Simone-t, hogy megrándult.

– Drek beléd, Kova! – vicsorogta. – Nem vagy nélkülözhető! Ne drekkelj úgy, mintha az lennél!

És ott is volt.

Csend lett.

Kova állkapcsában megrándult egy izom.

Nem Srok’a volt az egyetlen, aki felhozta ezt az érvet. A legénység minden tagja előbb-utóbb megtette. Elchanhoz hasonlóan Kova is másmilyennek született. De a nehézségeket, amelyekkel Elchan emiatt szembesült, kizárólag az apja okozta. A nők azért kerülték őt, mert féltek az apjától, nem pedig azért, mert hiányosnak találták. Kovát viszont mindenki gyűlölte a bolygón, kivéve a fivérét. Talán az anyja szerette volna, ha nem hal meg a születésénél. De mindenki más azzal töltötte Kova életének minden napját, hogy értéktelennek érezze magát.

Mielőtt Janwar hozzáfűzhette volna a tiltakozását, arra lett figyelmes, hogy Simone egyre erősebben és szorosabban fogja a kezét, mígnem már úgy érezte, hogy az ujjait is eltörheti.

Rápillantott a lányra.

Lehajtott fejjel bámult az asztalra, állkapcsának egyik izma megrándult, miközben a fogát csikorgatta.

A férfi aggódva hajolt oda hozzá.

– Simone?

A lány szeme ragyogni kezdett, és feszes mosolyt villantott a férfira.

– Empata vagyok. Emlékszel? – Állával az ellenséges testvérek felé biccentett. – Ez túl sok düh, amit el kell viselni.

Janwar gondosan visszatartotta a saját dühét, amikor komoran Srok’ára és Kovára meredt.

– Nyugodjatok meg, drek, és fogjátok vissza a dühötöket! Most azonnal! Bántjátok Simone-t!

Mindketten meglepetten néztek rá, a düh gyorsan eltűnt az arckifejezésükről.

Sóhajtva megnyugodott, és mindannyiukra egy szégyenlős mosolyt vetett. – Bocsánat! Néha szívás empatának lenni!

– Nincs miért bocsánatot kérned – biztosította Janwar, és kísértést érzett, hogy a karjaiba vegye. – Most már jobb?

– Igen. Köszönöm!

Kova és Srok’a bűntudatosan figyelte a lányt, miközben szorgalmasan kerülték egymás tekintetét.

– Nézzétek – mondta Simone, miközben a keze ellazult Janwar kezében –, ti mindannyian jók voltatok hozzám. – Ránézett sorban mindegyik férfire. – És nem akarom egyikőtöket sem veszélybe sodorni. Ha úgy döntünk, hogy felosonunk a hajóra, hogy titokban megkeressük a barátaimat és a többieket, akiket esetleg elfogtak, akkor azt inkább egyedül szeretném megtenni!

Janwar lehet, hogy elsőként jelezte a tiltakozását, de nem maradt egyedül. Egymást túlkiabálva fejezte ki mindenki a tiltakozását, hogy biztosan hallatszódjon, miközben Simone a homlokát ráncolta.

– Ha félbeszakíthatlak benneteket – szólalt meg egy vidám férfihang, csendre döbbentve őket.

Simone felpillantott T-re, aki az egyik android alakjában lépett mellé.

– Ha utolérjük a gathendi hajót, mielőtt az elérné a célját – mondta T –, szívesen elkísérem Simone-t az általatok leírt titkos akcióban.

Janwar rábámult.

– Micsoda? – T nem vett részt különleges küldetéseken. Csak azokban a ritka esetekben csatlakozott hozzájuk, amikor bura félresiklott.

Simone Janwarra nézett, és megvonta a vállát.

– Ez nekem megfelel. T android teste sokkal nehezebben sérül, mint egy halandóé. És ha a gathendieknek mégis sikerülne elpusztítani, nem fog meghalni. Tovább fog létezni, mivel az elsődleges programozása és tudata itt, a Tangatán tartózkodik, nem igaz? – A többiekre pillantott, akik ugyanolyan döbbentnek tűntek, mint amilyennek Janwar érezte magát. – Ez megvalósítható lenne?

– Abszolút – válaszolta T, mielőtt bárki más megtehette volna. – Teljes mértékben képes vagyok egy C-23-ast irányítani. Amint átvágjuk a hajótestet és átszállunk a hajóra, keresek egy vezetéket, amin keresztül be tudok csatlakozni a gathendi hajó számítógépébe. Ezután megfertőzhetem a kommunikációs rendszerüket egy vírussal, amely megakadályozza, hogy kapcsolatba lépjenek a Holdon lévő állomással, ha felfedeznék a jelenlétünket. Talán még a riasztórendszerüket is ki tudom kapcsolni.

– Micsoda? – követelte Janwar.

– Azt is örömmel fogjátok hallani – folytatta T vidáman –, hogy ez a forma képes nagy sérüléseket is elviselni, és továbbra is működőképes maradni. Emellett erősebb és gyorsabb is vagyok, mint a legénység többi tagja, így előnyösebb lehetnék, ha több megmentendő foglyot találnánk.

Úgy tűnt, erre senki sem tudott mit mondani.

Simone az ajkába harapott.

– Nem szokott ilyesmiket csinálni?

– Drek, nem, nem szokott! – mondta Janwar növekvő aggodalommal. – T, megfertőződtél valamilyen vírussal? – Ez volt az egyetlen magyarázat, amit ki tudott találni T vad állításaira. – Futtass le egy diagnosztikát!

– Futó diagnosztika – mondta T.

Simone csendben maradt, egyik férfiról a másikra nézett.

– Diagnosztika befejezve – jelentette be T. – Minden rendszer rendeltetésszerűen működik.

– Nem értem! – mondta Elchan.

– Én sem! – mormolta Soval.

Kova és Srok’a csak bólintott, most már minden haragjuk elszállt, miközben a csillogó androidot tanulmányozták.

Janwar a fejét ingatta.

– Még sosem kapcsoltad ki egy másik hajó kommunikációs rendszerét, T. Miért gondolod, hogy most meg tudod csinálni?

– Nem gondolom, hogy képes vagyok rá. Tudom – válaszolta T, a hangja egyszerre volt boldog és dicsekvő.

– Honnan tudod? – erőltette.

– Képes vagyok milliónyi feladatot egyszerre elvégezni – mondta T, amit itt már mindenki tudott, kivéve talán Simone-t. – És ezt minden nap meg is teszem. De ahogy bővült az érzőképességem, azon kaptam magam, hogy olyasmit érzek, amit leginkább unalomnak lehet nevezni – ismerte be T. – Kihívásra volt szükségem. – Zavart tétovaság jelent meg a hangjában. – Pontosabban kihívásokra.

Oh drek!

Srok’a mindannyiukra ránézett.

– Csak én látom így, vagy tényleg bűntudatosnak tűnik?

Kova morgott. – Bűnösnek hangzik, mint a srul.

Janwar felsóhajtott. – T, mit tettél?

– A tudásbázisom bővítése és az unalmam enyhítése érdekében magamra vállaltam, hogy megtanulom, hogyan kell irányítani minden űrhajót az öbleinkben.

A férfiak állkapcsa leesett.

Janwarban felvijjogott a riasztó.

– Kérlek, mondd, hogy csak elolvastad a kézikönyveket!

– Így kezdtem – mondta T. – De ennél többet akartam tenni. Ugyanazokat a feladatokat végezni nap mint nap túlságosan...

– Unalmas? – szólt hozzá Simone segítőkészen.

Janwar nem hitte, hogy Simone megértette, mekkora bura vihar volt ez.

– Így van. Unalmas. Hogy eloszlassam ezt az unalmat, én... – T beszéde ismét lelassult, mintha vonakodna folytatni.

– Te mit csináltál? – bátorította Simone.

– Elvittem az űrhajót tesztrepülésekre, amíg ti mindannyian aludtatok.

Janwar állkapcsa majdnem a padlóra zuhant. Ha nem lett volna annyira megdöbbenve, talán felnevetett volna. T úgy hangzott, mint egy kamasz, aki épp bevallja, hogy engedélykérés nélkül elvitte a család légpárnás autóját egy kis örömtúrára. – Te most drekking szórakozol velem!?

A többiek is beszóltak. – Amíg mi alszunk?

– Hogy a srulba nem tudtunk erről?

– Hányat rongáltál meg, T?

– Egyiket sem rongáltam meg – mondta nekik T teljes felháborodással. – Történetesen kiváló pilóta vagyok!

Janwar intett a kezével, hogy mindenki nyugodjon le.

– Mi van egy másik hajó rendszerére való kapcsolódással? Azt is gyakoroltad már? Azt hittem, hogy a Ranasurába való beszivárgás volt az első alkalom, hogy ilyet csináltál.

– Nem az volt. Nem szeretem, ha lemaradok, ezért elkísértelek néhány küldetésedre.

– Melyik küldetésekre? – követelte Janwar.

– Az összesre – mondta T, mosollyal a hangjában.

Janwar végighúzta a kezét az arcán, és türelemért küzdött.

– Hogyan?

– Az adattáblák, amiket a csuklótokon viseltek. Krigarával és Srok’ával is ott voltam a gathendi hajón, és figyeltem a tetteiket, miközben felülbírálták a belépési kódokat, és átkutatták a labor rendszereit. Többet akartam tudni, és úgy döntöttem, hogy a hajón maradok, miután lezártátok azt, hogy gyakorolhassak.

– Most is ott vagy a másik hajón?

– Nem. Miután feltérképeztem a rendszerüket, és átnéztem minden benne tárolt adatot, visszatértem a Tangatára.

Hogy a srulba csinálta ezt? T még soha nem ugrott távolról egyik hajóról a másikra. Mindig szüksége volt egy vezetékre.

Simone előre dőlt. – Átnézted a számítógépeiken tárolt összes adatot?

– Igen.

– Volt-e említés arról, hogy más hajók elfogták a barátaimat a Földről?

– Nem – mondta T sajnálkozva. – De a Kandovarral vívott csatában súlyosan megsérült a hajójuk. Még mindig próbálták helyreállítani a nagy hatótávolságú kommunikációs rendszerüket, amikor rád találtak.

– Ó! – A lány körülnézett. – Ez szívás! Jó lett volna megszerezni egy listát minden olyan hajóról, amely Földlakókat és más túlélőket vett fel, hogy aztán csak húzhassuk a seggünket megmenteni őket.

Janwar bólintott.

– Szóval... – Körbepillantott az asztal körül. – Az egyik lehetőség, hogy én és T beszivárgunk a gathendi hajóra, és megmentjük, akit csak tudunk. Mi a többi lehetőség?

– Ha te és T beszivárogtok a gathendi hajóra – mondta Janwar –, én veletek tartok.

Simone megrázta a fejét. – Az egésznek az a lényege, hogy T-t magunkkal vigyük...

– El foglak kísérni! – ismételte meg, arckifejezése nem tűrt ellenkezést.

Simone elmosolyodott. – Dögös vagy, amikor ilyen tekintélyt parancsoló vagy, parancsnok! Frusztráló, de akkor is dögös.

A férfi elméje kiürült a meglepetéstől.

Valaki nevetve felhorkant. Arra gondolt, hogy Soval lehetett az.

– Ezt nevezzük A tervnek – folytatta a nő. – Mi a B terv? Elkerüljük a hajót, és először az állomásra megyünk?

A férfi bólintott. – Az is kockázatos. Az állomás kapcsolatba léphet a hajóval, és vagy segítségül hívhatja, vagy figyelmezteti őket.

– Tehát amíg mi szétrúgjuk a seggét az állomáson lévőknek, a hajó elrepülhet ki-tudja-hová, az esetlegesen a fedélzeten lévő Kandovar túlélőivel együtt?

– Igen.

A nő a homlokát ráncolta.

– Mennyire lenne nehéz követni őket?

A férfi megvonta a vállát.

– Attól függ, hogy mennyi ideig késleltet bennünket az állomáson esetlegesen kitörő harc. Nem tudjuk, hány harcossal kerülünk szembe, vagy mennyi időbe telik, amíg besurranunk, és megszervezzük a mentést. T csak addig tudja követni a gathendi hajót, ameddig a radar lehetővé teszi. És ha sikerül kirepülnie a hatótávolságon kívülre, mielőtt vissza tudnánk térni a Tangatára, akkor van rá esély, hogy elveszítjük.

Krigara bólintott. – Csakúgy, mint bárki mást, aki a fedélzeten van.

Simone elkáromkodta magát, aztán T-hez fordult: – Meg tudnád tenni azt, amit a Ranasurával is tettél, hogy egyszerre vagy két helyen, itt velünk és a gathendi hajón, hogy folyamatosan tájékoztatni tudj minket a helyzetükről?

– Ehhez egy nyitott kommunikációs csatornára lenne szükség, ami figyelmeztetné őket a jelenlétünkre és az általános helyzetünkre.

Janwarnak sem tetszettek jobban a lehetőségek, mint neki. Úgy tűnt, hogy akárhogy cselekednek is, valószínűleg elszalasztanák a lehetőséget, hogy megmentsenek bárkit, akit a gathendiek a markukban tartanak – akár a hajón, akár az állomáson lévőket.

– És ha a hajó eléri az állomást, mielőtt utolérnénk őket? – kérdezte.

– Ha a hajón vannak földiek vagy más túlélők – találgatott Janwar –, akkor őket rakodják ki elsőként az érkezés után.

– Logikusnak tűnik – mormolta a lány. – És számunkra is kényelmesebb, mivel mindenki, akit meg akarunk menteni, ugyanott lesz.

– Remélhetőleg – vetette közbe Krigara. – De ismétlem, nem tudjuk, hogy mekkora létesítményt tartanak fenn, mennyire szigorú a biztonságuk, és hány harcos őrzi.

– Ez rengeteg változó – ismerte el vonakodva.

– És ha a hajó és a legénysége is ott marad – tette hozzá Elchan –, akkor még nagyobb létszámmal kell szembenéznünk.

Janwar némán egyetértett. Lehet, hogy ők heten tucatnyi emberrel kerülnek szembe, de az is lehet, hogy százakkal.

Drek, ha ez a Hold végül a gathendiek egyik fő katonai bázisa lesz, akár ezrek is lehetnek. Bár ő és a legénysége a múltban nagy létszámú csapatokkal szálltak szembe, a képességeiknek volt egy határa.

Simone felsóhajtott. – Azt veszem ki, hogy várnunk kell, és meglátjuk, mi lesz.

A férfi egy együttérző mosolyt villantott rá.

– Attól tartok, igen.

A nő elfintorodott.

– A türelem nem az erősségem!

– Talán egy kis figyelemelterelés segíthet – javasolta T derűsen. – Megmutassam, hogyan tudom egyszerre az összes K-6-ost vezetni?

Minden hím szeme elkerekedett, mielőtt elkezdték volna hangoztatni az ellenvetéseiket.

– Nem!

– Srul nem!

– Mi a drek?

T egy sértődött szusszanást adott ki.

– Nos, nem mintha még nem csináltam volna ilyet.

– Micsoda? – Janwar közel állt az üvöltéshez.

Csend lett.

T hangja sokkal visszafogottabb volt, amikor újra megszólalt.

– Megint átléptem egy határt, Janwar parancsnok?

– Azzal, hogy az egész K-6-os flottánkat engedély nélkül elvitted szórakozásból, mert unatkoztál? – kérdezte hitetlenkedve. – Drek igen, átléptél egy határt!

Újabb pillanat telt el, mire T válaszolt.

– Nos, nem csak azért, mert unatkoztam.

Simone bólintott.

– T elmondta, hogy az elsődleges utasítása az, hogy biztosítsa a te és a legénységed biztonságát és jólétét. Ha sikerrel tudja egyszerre irányítani az egész drónflottát, úgy gondolom, hogy ez a jövőben előnyödre válhat, különösen, ha jól felfegyverzettek.

Janwar elfintorodott.

– Ugyanazokat a fegyvereket hordozzák, mint a vadászgépek, és még többet is.

– Akkor szépen elterelhetnék a figyelmet, ha szükséged lenne valakire, aki eltereli rólad a figyelmet. És egy élet-halál helyzetben – például ha a galaxis összes fejvadásza hirtelen úgy dönt, hogy összefog, és megpróbál elkapni téged – T lefoglalhatná őket, amíg te elhúzol a pokolba.

Elchan felhorkant.

– Mintha Janwar valaha is meghátrálna egy harc elől!

Simone megforgatta a szemét.

– Még egy újabb dolog, amiben hasonlítunk. Úgy tűnik, én sem tudok soha meghátrálni egy kihívás elől.

– Igen – nyugtázta Janwar mosolyogva. – Ezt világossá is tetted, amikor ragaszkodtál a dothariai elleni küzdelemhez, és győztél.

Szélesen vigyorogva elengedte a férfi kezét, és mindkét öklét a levegőbe emelte.

– Ó, igen! A Promeii 7 bajnoka, bébi!

Mindenki nevetett.

– Egyelőre – mondta Janwar –, nézzük meg, hogy találunk-e említést erről a holdbázisról az intergalaktikus hálózaton.

– És bármilyen említést a földiekről – tette hozzá Simone.

– És minden említést a földiekről – mondta, majd az androidhoz fordult. – T, nincs több mókázás, amíg meg nem győződöm róla, hogy tudod, mi a srult csinálsz!

A fény egy kicsit elhalványult T szemében.

– Addig is – folytatta Janwar –, gondolod, hogy te, Srok’a és Krigara elő tudtok állítani egy vírust, amit el tudunk helyezni a gathendi hajókon, és amivel bejuthatunk a kommunikációs rendszerükbe? Konkrétan olyasmit keresek, amivel feltörhetnénk a rendszerüket, követhetnénk őket, figyelnénk a kommunikációjukat, és megállapíthatnánk, hogy melyikük fedélzetén lehetnek földiek anélkül, hogy jeleznénk a jelenlétüket.

T kiegyenesedett, a szemei fényesebben villantak.

– Átvizsgáltam a hajó minden egyes béna kódját. Az enyém sokkal összetettebb és szebb!

Krigara felhorkant, és legyintett.

– Igen, igen! Gyönyörű vagy, T! Te egy zseni vagy! Csak válaszolj a kérdésre!

Ha egy android tudna pöffeszkedni, Janwar biztos volt benne, hogy T ezt tenné.

– Igen. Azt hiszem, mi hárman képesek vagyunk egy ilyen vírust előállítani, bár nem tudom, mennyi időbe telik majd. Ti, életformák közel sem gondolkodtok olyan gyorsan, mint én. – T a szeme sarkából Janwarra pillantott. – Ezért vagyok én olyan felülmúlhatatlan pilóta.

Simone elvigyorodott.

– T egójával biztosan nincs semmi baj.

Janwar felsóhajtott.

– A pilótáskodásodról majd később beszélünk! Mindenki munkára fel!

TIZENHARMADIK FEJEZET

Fordította: Szilvi

 

Simone elégedetten sóhajtva sétált végig a park árnyas ösvényén. Óriási fák emelkedtek körülötte, és fenyőre emlékeztető illattal árasztották el a levegőt. Mókusok, nyulak és más erdei lények földönkívüli megfelelői turkáltak az avarban, kergetőztek a fatörzsek körül, és lustálkodtak a feje fölötti ágakon. Madarak csicseregtek és trilláztak. Pillangók és méhek röpködtek és zümmögtek.

Most, hogy a szimulált napfény nem ártott neki, ez lett a kedvenc helye a Tangatán. A szépség. Az illatok. A lágy szellő. Mióta elindult a nagy űrutazásra, annyira magával ragadta az űrlényekkel való találkozás és a fejlett technológiájuk csodálata, hogy eddig észre sem vette, mennyire hiányzott ez neki.

Janwar bizonyára észrevette, mennyire szeret itt lenni, mert megkérte, hogy fél hajóóra múlva találkozzanak a tónál, hogy ma reggel az edzőterem helyett az erdőben kocoghassanak.

Olyan aranyos volt.

A fák ritkultak.

Mosolyogva lépett a csodás napsütésbe. Melegség öntötte el, miközben hunyorgott a fényesség ellen. Simone tudta, hogy ez nem valódi napfény, és hogy kristálylemezek csúsztak a helyükre, hogy megvédjék a káros „sugaraktól”, amint belépett a parkba. De pontosan olyan érzés volt, mint az a napfény, amelyet évszázadok óta kerülnie kellett. Időnként még el is halványodott, mintha egy felhő vonulna el fölötte, ami hihetetlenül valósághűvé tette.

Félúton járva a tó felé, Simone léptei lelassultak, amikor felfedezte, hogy nincs egyedül.

Kova ült egy sziklán előtte.

A lány jelenlétéről mit sem sejtve néhány apró diót dobott a fűre. Vagy talán magok voltak. Simone nem tudta megmondani. Nagyobbak voltak, mint a napraforgómag, de kisebbek a mandulától.

Több, a fűben mocorgó rinya sietett oda a finomságokért, és tömte tele a már amúgy is pufók pofákat. Nagyon emlékeztették a földi mókusokra. A fejük és a testük hasonló alakú és méretű volt. Fekete csíkokkal és pöttyökkel díszített szürke bunda borította őket. De egy bolyhos fekete sörény glóriát alkotott az arcuk körül, úgy mint az oroszlánoknak. És a farkuk...

A lány elvigyorodott.

A farkuk olyan bolyhos volt, mint egy bojt, és arra emlékeztette, ahogy a rajzfilmbeli állatok gyakran kinéztek, miután a ruhaszárítóban landoltak.

Amikor a többi rinya felvette az összes magot, az egyik felszaladt Kova lábán, felugrott a karjára, és addig folytatta útját, amíg a vállára nem ült. Egyik kis mancsát az arcához érintette, és valamit csivitelt a fülébe.

Kova enyhén elmosolyodva felkínált neki három magot.

A kis cukorfalat kettőt a szájába tömött, a harmadikat pedig felemelve megmutatta a többieknek.

Simone csak bámult. Nem emlékezett, hogy valaha is látta volna a sebhelyes harcost ilyen nyugodtnak és elégedettnek. Mivel figyelmeztetni akarta a jelenlétére, szándékosan rálépett egy gallyra, amikor elindult előre.

Kova odapillantott, mézszínű szemében meglepettség villant. Aztán visszatért arcára az ismerős sztoikus kifejezés.

Simone tétován elmosolyodott.

– Szia, remélem, nem zavarlak! Nem tudtam, hogy más is van itt. – A szép szurdokvölgyet körülvevő erdő felé mutatott. – Ez a hely hatalmas!

Kova a rinyák felé biccentett, amelyek most úgy álltak a hátsó lábukon, mint a szurikáták, és éberen figyelték őt.

– Toa meg akarta látogatni a barátait. Ha túl sokáig van távol tőlük, hajlamos csínytevésekbe keveredni.

– Toa a három maggal hivalkodó?

A férfi ajkai megrándultak. – Igen.

– El tudnám képzelni, hogy a kis fickó bajba kerül.

– Maradj elég sokáig a Tangatán, és látni fogod, hogy bajba kerül. Mint mindannyian, ő is unatkozik időről időre.

– Ne mondd ezt T-nek – mondta színpadiasan suttogva. – Még a végén úgy dönt, hogy a következő örömtúrájára elviszi Toát is.

A férfi arca felderült egy csipetnyi szórakozástól.

Simone a szikla felé mutatott, amelyen a férfi ült.

– Csatlakozhatok?

Kova bólintott, és egy kicsit arrébb csúszott.

Simone mellé ült, de mivel túl alacsony volt, a lába nem ért a földre.

– Hűha! – Kicsit hátradőlve, a csípője két oldalára letett tenyerére támaszkodott. – Elfelejtettem, hogy a nap mennyire fel tudja melegíteni a követ! Amikor kislány voltam, hűvös napokon ilyen köveken ültem, hogy felmelegítsem a fenekemet.

Kova szája mosolyra húzódott, amit az egyik sebhelye elferdített.

Simone megragadta a lehetőséget, és barátságosan megbökte a vállával.

– Ha már a napról beszélünk, meg akartam köszönni ezt neked! – A lány a napfénnyel elárasztott mezőre nézett. – Janwar azt mondta, hogy te oldottad meg, hogy a fény ne ártson nekem.

Odadobott még néhány magot a rinyáknak.

– Az ő ötlete volt.

– Lehet. De te voltál az, aki kitalálta, hogy mit és hogyan kell tenni. És időt szántál a megvalósítására!

A férfi motyogott valamit, amit a lány még az érzékeny hallásával sem tudott egészen elkapni, és imádni valóan kényelmetlenül nézett ki.

Lassú és óvatos mozdulatokkal Simone kinyújtotta a kezét, és megfogta a férfi egyik kezét.

A férfi mozdulatlanná merevedett, a tekintete az összeért kezükre siklott.

– Megmutathatom, mit adtál nekem? – kérdezte Simone halkan.

A férfi tekintete egy hosszú, kifürkészhetetlen pillanatig találkozott az övével. Aztán bólintott. Csak egyszer.

Visszaterelve figyelmét a körülöttük lévő mezőre, Simone arra a boldogságra összpontosított, amit az okozott neki, hogy így ült itt – amire évszázadok óta nem volt képes –, és hagyta, hogy átáramoljon a férfiba, ahol összeértek.

A férfi lélegzete elakadt. Előre fordulva lehunyta a szemét. A feszültség enyhült az arcán. Az ujjai megrándultak, mintha az övéi köré akarná fonni őket, de nem tette. Ehelyett nagyot sóhajtott, széles vállának izmai ellazultak, miközben szempillái felemelkedtek. A napsütötte mezőt bámulta.

Percek teltek el.

A torka folyamatosan mozgott a nagy nyelésektől.

– Ez a boldogság? – kérdezte halkan.

– Igen.

– Szóval ilyen érzés.

Az egyszerű kijelentés – amit ártatlanul és némi áhítattal tett – Valokra emlékeztette.

A szomorúság olyan gyorsan és erőteljesen csapott le rá, hogy vissza kellett pislognia a könnyeit.

– Most szomorú vagy. – Kova megfordult, hogy tanulmányozza őt, és már nem tükröződött öröm a vonásain. – Vagy ez szánalom?

A lány lenyelte a hirtelen keletkezett gombócot torkában, és megrázta a fejét.

– Sajnálom! Nem kellett volna ezt érezned!

A férfi megvonta a vállát, és félrenézett.

– Hozzászoktam a szánalomhoz!

– Ez nem szánalom, Kova! Ez szomorúság.

Összevont szemöldökkel nézett a lányra.

– Szomorúság?

A nő a kezükre meredt, félt a férfi arckifejezésére nézni. Ha egy cseppnyi együttérzést is mutatna, Simone zokogásban törne ki. Az a seb még mindig túlságosan nyers volt.

– Sok barátot szereztem a Kandovaron. – Amikor a hangja kissé rekedten tört elő, megköszörülte a torkát. – Az egyikük egy Valok nevű Yona harcos volt. Röviddel a gathendiek támadása előtt eltalált egy kábító gránáttal. Utána...

– Eltalált téged egy kábító gránáttal?

A nő elmosolyodott a férfi által sugárzott döbbeneten.

– Én kértem meg rá! Tudni akartam, hogy harcképtelenné tesz-e a csatában, de egyik lasarai sem volt hajlandó megtenni.

– Szóval egy olyan katonához fordultál, akit nem akadályoz az aggodalom vagy a bűntudat.

– Igen. Utána felajánlottam neki, hogy megmutatom, milyen érzés az érzelem.

– A Yona nem érez érzelmeket!

– De ő igen – mondta –, amikor használtam az adottságomat.

Kova felmordult. – Meglep, hogy hagyta. Egy Yonából hiányzik a kíváncsiság, ami általában arra készteti az embert, hogy ki akarjon próbálni valami újat.

– Én győztem meg róla! – A lány keserű önváddal teli nevetést hallatott. – Beetettem vele valami baromságot arról, hogy segítek neki megérteni, mi motiválja az ellenfeleit a harcban. De az igazság az volt, hogy csak a kíváncsiságomat akartam kielégíteni, és látni, hogy képes lesz-e érezni valamit a segítségemmel.

– És érzett?

– Igen. – Nyomorúságosan megvonta a vállát. – A reakciója annyira hasonlított a tiédhez, hogy nem tudtam nem rá gondolni!

Egy hosszú pillanat telt el.

– Lehetséges, hogy túlélte – mormolta Kova, talán enyhíteni akarva a lányt gyötrő bűntudatot.

Simone ezt nagyra értékelte. A legénység többi tagjához hasonlóan, Kova is jószívű volt.

– Nem. Akkor értem utol, amikor készült beszállni egy vadászgép fedélzetére. Csatlakozni akartam a csatához, és megragadtam a karját, hogy magamra vonjam a figyelmét, amikor elküldött. – Gombóc nőtt a torkában, miközben visszapislogta a könnyeit. – Bár nem ez volt a szándékom, az érzelmeim elárasztották őt. – Simone félrenézett, a gyönyörű mező és a játékos rinyák helyett Valok arcát látta. – Volt egy robbanás. Megsérültem. Valok felkapott, és sietett, hogy betegyen egy mentőkapszulába. Amint be voltam szíjazva, elhátrált és becsukta a zsilipet. Másodpercekkel később egy következő robbanás végzett vele.

Kova nem szólt semmit.

Könnycseppek csordultak ki Simone szempilláján.

– Az utolsó dolog, amit a halála előtt mondott nekem, az volt, hogy „Köszönöm, hogy érezhettem! – Elengedve a férfi kezét, letörölte a könnyeit. – Ha nem használom a képességemet, és nem terelem el a figyelmét, akkor feljutott volna arra a vadászgépre, és elhagyta volna a hajót, és lett volna némi remény, hogy túlélte. – Ehelyett végignézte, ahogy meghal. – És most itt vagyok, és rád kényszerítem az érzelmeimet. – Felnevetett, de a hang nélkülözte a vidámságot. – Azt hiszem, nem tanultam meg a leckét!

Percek teltek el. Kettő? Három? Tíz?

Nem volt biztos benne, túlságosan elmerült a gondolataiban.

Kova sóhajtott. – Nem tudom, mit válaszoljak erre.

– Nem is kell válaszolnod! Sajnálom! Világossá kellett volna tennem a szándékomat, hogy megváltoztassam az érzelmeidet, mielőtt engedélyt kértem. A többivel pedig nem kellett volna terhelnem téged!

Megrázta a fejét. – Amikor tizenöt orbitális éves voltam – mondta lassan, mintha úgy kellett volna kihúzni belőle a szavakat –, néhány idősebb fiú rám támadt, lefogtak, és hagyományos jeleket vágtak a bőrömbe. Az egyikük kése eltalált egy fő artériát. Srok’a talált rám, és elvitt a legközelebbi gyógyító létesítménybe, mielőtt elvéreztem volna. De az ottani orvosok ugyanolyan undorral néztek rám, mint a fiúk, akik megjelöltek. A szülőbolygómon mindenki osztozott az undorban! – Az ajkai keserű mosolyra húzódtak. – Az orvosok nem adtak vért, hogy pótolják, amit elvesztettem, és otthagytak, hogy vagy belehalok, vagy túlélek nélküle. Csak lezárták a sebeket, és – miközben Srok’a mit sem sejtve kénytelen volt kint várakozni – olyan vegyülettel kezelték őket, ami rontotta a hegesedést, ahelyett, hogy csökkentette volna. – A fejét elfordítva a lány szemébe nézett. – Az, hogy ezt elmondtam neked, terhelő a számodra?

– Nem – mondta, miközben fényesen izzott benne a düh. – Arra késztet, hogy levadásszam az összes ilyen rohadékot – mind a fiúkat, akik megvagdostak, mind az orvosokat, akik kezeltek –, és megetessem őket a dothariaival! – Izgatott arckifejezést öltött, és vágyakozón a férfira nézett. – Óóóó! Gondolod, hogy Janwar megengedné, hogy megtegyem ezt, miután megtaláltuk a barátaimat?

A férfi felnevetett, és fiatalabbnak tűnt a sebhelyek és a kemény élet ellenére. – Gyanítom, hogy igen, ha Srok’a és én nem öltük volna már meg mindet.

– Jó neked! Adj egy pacsit! – A nő kifordított tenyérrel feltartotta a kezét. Amikor a férfi üres tekintettel bámult rá, megfogta a csuklóját, és megmutatta neki, hogyan kell pacsizni. – A földiek így ünneplik a győzelmeket és a jó híreket.

– Ah! – Adott neki egy újabb pacsit. – Milyen érzelmeket mutattál a Yonának? – kérdezte kíváncsian, miközben a vonásai visszacsúsztak a szokásos komor kinézetükbe.

– Boldogság. Humor. Gondoskodás és aggodalom.

Odadobott néhány magot a szőrös kísérőiknek.

– Nos, Valok nevében nem beszélhetek, de én örülök, hogy megmutattad a boldogságot! Ezt mindenkinek meg kellene tapasztalnia legalább egyszer az életében!

Simone buzgón remélte, hogy Kova újra megtapasztalja ezt anélkül, hogy neki kellene megosztania vele. Sokkal jobb lenne, ha ő maga találná meg.

Kova megfogta Simone egyik kezét, felfelé fordította a tenyerét, és beledobott néhány magot. – Nem hiszem, hogy Valok megköszönte volna, ha nem érezte volna ugyanezt! – A nő szemébe nézett. – Köszönöm!

– Köszönöm neked a napfényt! – Az egyik rinya felszaladt a sziklára, leült a nő ölébe, mintha a keze egy lakomaasztal lenne, és kiszolgálta magát. – És a magokat is! – tette hozzá vigyorogva.

– Az nagyon versengő – figyelmeztette jóindulatúan. – Addig tömködi a magokat a szájába, amíg annyi nem lesz neki, mint Toának, és még mindig többet akar.

Elnevette magát, amikor a kis rinya éppen ezt tette.

Közeledő léptek halk hangja szállt hozzájuk.

– Ez biztos Janwar lesz – mondta. – Gondolod, rá tudnám beszélni, hogy engedje meg nekem, hogy egy ilyet kapjak háziállatként?

– Nem! – felelte Janwar, miközben kilépett a fák közül.

Mint mindig, a férfi látványa most is felvidította a lányt, bár megjátszotta a duzzogást. – Miért? Olyan aranyosak.

– Igen, azok. De már így is nehezünkre esik, hogy T ne zavarja meg a... bensőséges pillanatainkat. Tényleg azt akarod, hogy egy ilyen szaladgáljon körülöttünk, megbotoljon bennünk, és elvonja a figyelmünket, amikor megpróbállak levetkőztetni téged?

Hőség kúszott az arcára, miközben nevetett.

– Nem! És ne kényszeríts pirulásra, a fenébe is! – Hangját hangos suttogássá csökkentette. – Ilyesmiről nem kellene mások előtt beszélni!

Kova felhorkant. – Hamarosan rájössz, hogy egy ilyen kis létszámú legénységnél kevés titok létezik.

Simone elvigyorodott. – Otthon is így volt. A Halhatatlan Őrzők és a szekundánsaik óriási pletykafészkek.

Mindkét férfi kuncogott.

Janwar megállt a szikla mellett. Amikor az egyik kis rinya felmászott a testén és a vállára ült, kivett egy magot Simone kezéből, és odakínálta a kis jószágnak.

– Látod – mondta Simone mosolyogva. – Ti mindannyian csak nagy plüssmackók vagytok!

– Le kell rajzolnod nekem egy ilyen mackót, hogy eldönthessem, meg kellene-e sértődnöm, vagy sem – mondta Janwar fanyar mosollyal.

Simone felnevetett.

– Mutatnék neked egy képet, de elvesztettem a telefonomat, amikor a gathendiekkel harcoltam. – Több fotót is készített Adiráról, amint egy nagy, bolyhos macival játszik, amikor utoljára látta.

Kova érdeklődve nézett rá.

– A telefon egy kommunikációs eszköz?

– Igen.

– Mekkora?

Amint a rinya befejezte a Simone kezében lévő összes mag elfogyasztását, a nő megmutatta az ujjaival a mobiltelefon méretét. – Lapos és körülbelül ekkora. Az egyik oldalán fekete, a másikon ezüstszínű.

– Azt hiszem, nálam van – mondta.

A lány meglepetten bámult rá. – Micsoda?

– Találtam valami ilyesmit a gathendi hajón, amikor kitakarítottuk. Azt hittem, valami újfajta technológia lehet, de nem tudtam aktiválni.

Izgatottság töltötte el a lányt.

– Lekapcsoltam a nagy csata előtt. Két gombot kell megnyomni és néhány másodpercig lenyomva tartani, hogy bekapcsoljon.

– Ez megmagyarázza. Úgy tűnik, nem sérült meg. Kíváncsi voltam, hogy mi ez, és elhoztam, hogy később megvizsgáljam.

– Akkor itt van nálad a Tangatán?

A férfi bólintott. – A laboromban van.

Simone elragadtatott visítást adott ki, amitől minden rinya megállt, és elkerekedett szemmel guggolva leült. Aztán átkarolta Kovát, és megölelte.

– Köszönöm, köszönöm, köszönöm!

Egy pillanatnyi meglepettség után viszonozta az ölelést. Szórakozás és őszinte boldogság szállt át rá, ahol összeértek.

– Csak egy ismeretlen műszaki cikket szedtem fel, amit a földön találtam – mormogta.

Simone elengedte, és lecsúszott a szikláról.

– Igen, de abban a telefonban minden benne van. Képek és videók a földi otthonomról, a barátaimról és a halhatatlan családomról. Zenék. Könyvek. Alkalmazások. Filmek. – A lány szeme elkerekedett, miközben a kezét egy mindent megtartó mozdulattal kinyújtotta. – Ó, akkor tarthatunk filmestet!

Mindketten elmosolyodtak, a lány túláradó jókedvén való szórakozásuk egyértelmű volt.

– Megkaphatom most? – bökte ki, alig várva, hogy a kezébe vehesse. Már azt hitte, hogy elvesztette az utolsó kapcsolatot az otthonával.

Kova felállt. – Gyere be a laboromba a kocogás után. Akkor odaadom neked. Ha akarod, a rajta lévő információkat átmásolhatom egy szabványos adattáblára.

Simone oldala billentette a fejét.

– Honnan tudtad, hogy kocogni megyünk? – Nem emlékezett rá, hogy említette volna.

A férfi kacsintott egyet. – Nincsenek titkok, emlékszel? Ti ketten mindig ilyenkor kocogtok.

– Így van. Akarsz csatlakozni hozzánk? – Janwarra pillantott, aki egy könnyed bólintással támogatta a meghívást.

– Nem! Vissza kell vinnem Toát a szállásomra, mielőtt ő és Baki veszekedni kezdenek.

Lenézett a földre. Az biztos, hogy Toa és fő vetélytársa orr-orral szemben álltak, és éles kis vakkantásokat adtak ki egymásra, miközben a hátukon felborzolódott a szőr.

A lány felnevetett.

Kova a fűre dobta az utolsó magokat, és felkapta Toát. Búcsúzóul biccentett Simone-nak és Janwarnak, átültette a kis rinyát a vállára, és elindult az erdő felé.

Toa Bakira meredt, és kiadott még néhány vakkantást, mielőtt ő és Kova eltűntek.

Simone Janwar felé fordította a figyelmét. Megfogta a kezét, ugrálni kezdett, és azt énekelte: – Vissza fogom kapni a telefonomat. Vissza fogom kapni a telefonomat! Juhú!

A férfi nevetve az ölelésébe zárta a lányt. – Túl vuan imádnivaló vagy!

Rákacsintott. – Akárcsak te, szépfiú!

Lehajtotta a fejét, és gyengéd csókot nyomott a lány ajkára.

– Hiányoztál!

A szórakozás és a szeretet felmelegítette, miközben a férfihoz hajolt. – Még csak egy óra telt el!

– Akkor is hiányoztál! Hozzászoktam, hogy az egész reggelt együtt töltjük!

– Igen. Te is hiányoztál! – ismerte el a lány, és imádta, hogy a férfi ennyire nyílt volt az iránta érzett érzéseit illetően. – Tetszik, hogy nem kezdted el az Én-Tarzan-Te-Jane-t, amikor megöleltem Kovát.

– Fogalmam sincs, hogy ez mit jelent!

Kuncogva átcsúsztatta a karját a férfi dereka köré.

– Nem váltál ősemberré és nem lettél dühös.

A férfi összeráncolta a szemöldökét. – Miért lennék dühös? Örülök, hogy te és Kova barátok vagytok. Ő a családom tagja. Én pedig mindkettőtökben megbízom!

Simone összeszűkült szemmel tanulmányozta a férfit.

– Mi az?

– Próbálom kitalálni, hogy mit hagyok ki.

– Hogy érted ezt?

– Túl tökéletes vagy!

A férfi ettől felhorkant, és úgy elkezdett nevetni, hogy a nőnek hátrébb kellett lépnie, hogy helyet adjon neki.

– Az egész Aldebari Szövetség – és a galaxis többi része – hangosan tiltakozna ez ellen a leírás ellen, és megkérdezné, hogy be vagy-e tépve fositól.

Simone elvigyorodott. – Látod? Még a nevetésed és a humorérzéked is tetszik. Komolyan, még nem találtam olyat benned, ami ne tetszett volna, Janwar!

Még mindig mosolyogva átölelte a lány vállát, és sétálni kezdett a tó felé.

– Adj magadnak időt! Biztos vagyok benne, hogy sok mindent találsz majd, ami nem tetszik!

A lány gúnyos hangot adott ki.

– Micsodát? Mondj egy dolgot! Vállalom a kockázatot!

A férfi egy pillanatig elgondolkodott, aztán ravaszul elmosolyodott, és a szeme táncolt a vidámságtól.

– Nem fogsz szeretni zárt térben lenni velem, miután mamitwát ettem.

A lány felnevetett.

Amikor a tóhoz értek, a férfi megállt, és szembefordult a nővel, és erősen magához szorította.

A lány szíve hevesen megdobbant a férfi arckifejezése láttán.

– Remélem, nem találsz semmi olyat, ami nem tetszik – mormogta, miközben hátrasimított néhány elszabadult hajszálat, amely kibújt a nő lófarkából. – De attól tartok, a múltam sötétségének elnézése monumentális feladatnak bizonyulna.

Simone komolyan vette a megjegyzést, a tehetsége lehetővé tette számára, hogy egyszerre érezze a férfi iránta érzett növekvő szerelmét, amitől a szíve hevesebben vert, és az aggodalmat, hogy mindezt valahogyan elveszik tőle. – Az én múltam is sötét – ajánlotta fel halkan.

– Nem ugyanaz!

– Tényleg? – bökte meg a lány gyengéden. – Több ezer embert öltem meg, Janwar! Csak ezt csináltam, éjszakáról éjszakára, majdnem háromnegyed évezreden át. Olyan emberekre vadásztam, akik megfertőződtek egy biotechnológiával előállított vírustól, amely felemésztette az egészséges agyukat, megfosztva őket az önuralmuktól és a jó és rossz minden ismeretétől. Néhányan közülük elfogadták az őrületet, elragadtatva élvezték a hatalmat, amit a megnövekedett sebességük és erejük adott nekik az átlagemberek felett, és élvezték az erőszakot, amit okoztak, a félelmet, amit szítottak. Mások azonban harcoltak az őrület ellen. Jó emberek voltak, amíg vámpírrá nem váltak. Nem kérték, hogy megfertőződjenek. Foggal-körömmel kapaszkodtak az irányításba. És én mégis megöltem őket.

– Nem – válaszolta. – Megkímélted őket. Megakadályoztad, hogy olyan szörnyeteggé váljanak, amilyenné tudták, hogy válni fognak. Az indítékod önzetlen volt. Ne ess abba a hibába, hogy azt hiszed, az én indítékaim mindig ugyanilyenek voltak!

Mindkét kezével megragadva a férfi ingének elejét, kissé megrázta.

– Azt tetted, amit tenned kellett, hogy túléljetek, és hogy Krigarának legyen mit enni és felvenni, és biztonságban legyen Astennuh kancellártól. Megbosszultad a szüleid meggyilkolását. És tudom, hogy nem zavar, hogy a galaxis többi része önző, önimádó szemétládának tart, aki csak a pénzért csinálja, de én annak látlak, aki vagy. – Elkapta és megtartotta a férfi tekintetét. – Látlak téged, Janwar. Megtaláltad Taelon eltűnt húgát, amikor senki más nem tudta, és miután mindenki más feladta.

– A jutalomért! Jutalomért találtam meg.

A nő felvonta a szemöldökét.

– Megkérdezted egyáltalán Taelont, hogy mi lenne a jutalom, mielőtt elkezdted volna keresni?

A férfi habozott. – Nem.

– Ha! – sikongta diadalmasan, és mellbe bökte a férfit, mosolyt váltva ki belőle. – És amikor megtaláltad Taelont, Lisát, Abbyt és a Yona őreiket, miután elpusztították a Kandovart, azt ajánlottad, hogy csak akkor viszed el őket a Lasarára, ha fizetnek érte? Vagy csak úgy a fedélzetre hoztad őket, és megtetted?

– Taelon jutalmat adott, amikor Lasarára értünk.

– Nem ezt kérdeztem! Felajánlottad, hogy megmentitek és hazaviszitek őket egy összegért, vagy csak felhoztátok őket a fedélzetre?

Sóhajtott. – A fedélzetre hoztam őket.

– Utána pedig idejöttél, hogy még többet keress közülünk. – A lány felemelkedett, és megcsókolta a férfi szakállas állát. – Látod? Igazam volt. Te egy mackó vagy! – Simone elvigyorodott, amikor a tóhoz értek. – Egy mackó, aki megeszi a poromat! – Futni kezdett az ösvényen, amelyen kocogni akartak, és a válla fölött azt kiáltotta: – Kapj el, ha tudsz!

Janwar elnevette magát a háta mögött, és üldözőbe vette.

 

Ugyanaznap, késő délután Janwar a parancsnoki székében ült a hídon, és a Simone mobiltelefonjának képernyőjén megjelenő képet bámulta.

– A mackó egy játék? – A képen egy két-három orbitálisnál nem idősebb, gyönyörű, vörös hajú gyermek játszott egy nála kétszer nagyobb, bolyhos, barna mackóval.

Simone elvigyorodott a székről, amelyet az övé mellé helyezett.

– Igen. Van rá mód, hogy ezt egy nagyképernyőn nézzük?

– T – parancsolta Janwar –, vetítsd ki Simone képeit a képernyőre!

Simone szeme tágra nyílt, amikor egy nagy, áttetsző képernyő ereszkedett le a híd mennyezetéről. Másodpercekkel később felvillant rajta a gyermek képe, eltakarva a szélvédőn túli csillagok látványát.

A legénység többi tagja a képernyőre pillantott.

– Ki az a kislány? – kérdezte Krigara.

– Abbyre emlékeztet – mormolta Soval.

– Ő Adira – mondta Simone mosolyogva. – Ami kislánya.

– Amiriska hercegnőé? – kérdezte Janwar. Látta a hasonlóságot. Úgy nézett ki, mint Taelon húgának apró változata.

– Igen. Azt hiszem, a lasaraiak ezt egy ideig titokban akarják tartani. De nem vagyok benne biztos, hogy sikerülni fog nekik. A Kandovaron mindenki tudott róla, szóval biztos vagyok benne, hogy elterjed a híre.

– Minden lasarai és Yona, aki a királyi család egy tagja által irányított hadihajón szolgál, teljes mértékben lojális – mormolta Janwar. – Ha az uralkodóik arra kérik őket, hogy ne említsék meg, hogy egy helyett két új királyi örökös van, senki sem fogja nyilvánosságra hozni.

– Miért lenne egyáltalán probléma, ha kiderülne, hogy Aminak van egy lánya? – kérdezte a lány összevonva a szemöldökét. – Taelonnak és Lisának van egy lánya. Ez bizonyára nem titok.

Megvonta a vállát. – A király és a királynő talán aggódik, hogy elterjed a híre annak, hogy egy királyi örökös a Földön tartózkodik.

– Miért? – A lány végigsimított az ujjával a mobiltelefonján, amitől a nagyképernyőn további képek jelentek meg a gyermekről.

Janwar elmosolyodott. A következő képen Amiriska hercegnő szerepelt, és jól nézett ki. Janwar örült, hogy szerepet játszott a tartózkodási helyének felderítésében és a családja bánatának eloszlatásában. – Mert a Föld technológiailag nagyon le van maradva mögöttünk. Túl könnyű lenne, ha valaki be akarna viharzani, hogy elvigye a gyermeket, és túszként tartaná fogva lenyomozhatatlan kreditekért cserébe. – Amint a szavak elhagyták a száját, belülről összerezzent, attól tartva, hogy a nő sértőnek érzi majd azokat.

Ehelyett elmosolyodott. – Megértem, hogy ezt gondolhatod – vagy hogy a király és a királynő gondolná –, de garantálom, hogy ez nem fog megtörténni!

A férfi felvonta a szemöldökét. Úgy tűnt, a gondolat szórakoztatja a nőt. – Hogy lehetsz ebben ilyen biztos? – A galaxisban rengeteg gusztustalan alak tartotta jövedelmező üzletnek fontos személyiségek elrablását és váltságdíjért való kiváltását. És a gyerekek elrablásával kapcsolatban sem lettek volna gátlásaik.

A mosolya vigyorrá szélesedett. – Mert ők a testőrei!

A következő kép egy, az itteni, Tangatán lévő társalgóhoz hasonló szobát mutatott, de úgy tűnt, hogy inkább egy házban, vagy családi környezetben van. Magas mennyezet és fapadló látszott a képen, sok plüss kanapéval és székkel volt tele. Alacsony asztalok és a Simone által dohányzóasztalnak nevezett asztalok voltak mindenfelé szétszórva. Az egyik falon egy nagyméretűnek tűnő képernyő lógott, de a jelenlévők egyike sem fordított rá figyelmet.

Janwar előre hajolva bámult. Legalább huszonöt-harminc Földlakó foglalt helyet a kanapékon és a székeken. A férfiak magasak voltak, és Janwarhoz hasonló méretűek és alkatúak. A nők Simone termetűek voltak, vagy nála kisebbek, a férfitársaik mellett vékonynak és törékenynek tűntek. Majdnem mindenki, aki jelen volt, sötét hajú volt, és fekete ruhákat viseltek, az öltözékük hasonló volt ahhoz, amit Simone kedvelt: szűk fekete pólók, sok hurokkal és zsebbel rendelkező nadrággal és bakanccsal párosítva.

Még Amiriska is ilyeneket viselt.

A karokra meredt, amelyeket még sosem látott meztelenül a lasarai hercegnőn. A férfiak mellett egyenesen aprónak tűnt, mégis teljesen vadnak.

Tőrök, kardok és egyéb fegyverek hevertek minden asztalon, mintha a jelenlévők éppen lefegyverezték volna magukat, miután visszatértek egy küldetésről.

Vagy egy vadászatról.

Minden szem a helyiség közepére szegeződött, ahol Ami lánya, Adira – narancssárga haja világítótoronyként tűnt ki a sok feketével szemben – vigyorgott, miközben egy vele egykorú, sötét hajú kisfiúval játszott.

Janwar tanulmányozta az egybegyűlteket. Azok a harcosok úgy néztek ki, mintha bárkit széttépnének, aki veszélyezteti a közöttük lévő kicsiket.

– Kik ők? – kérdezte, kíváncsian, hogy többet tudjon meg Simone otthonáról, és arról, milyen volt az élete, mielőtt találkoztak.

– A testvéreim – válaszolta a lány, és a hangjából kihallatszott valami.

Amikor a férfi ránézett, a mellkasa összeszorult.

Könnyek gyűltek Simone szemébe, miközben a képernyőre mutatott. – Az ott, az, aki egy fadarabot tart Adira felé, ő Marcus, Ami életpárja. Azok ketten ott, az Ami közelében ülő impozáns termetűek, ők Seth és David.

Felismerve a neveket, Janwar visszaterelte a figyelmét a képernyőre. A férfi, akit Sethként azonosított, feltűnően magasabb volt a többieknél, napbarnított bőrrel és vállig érő fekete hajjal. Bár a testtartása laza volt, ahogy hátradőlt a kanapén, mégis hatalmat és parancsnoki sugárzást árasztott magából. Akit Davidként azonosított, ugyanolyan nagytermetű volt, a bőre olyan sötét, mint az űr mélye, és hosszú, sűrű fürtjeit összefogta a tarkójánál, amik aztán a válla fölött a mögötte lévő párnára omlottak. Ő is hatalmat és tekintélyt sugárzott.

Simone ezeket a férfiakat tekintette apafigurának.

– Senki – mondta a lány –, senki sem tudna átjutni rajtuk. Nem érdekel, milyen technológiát használnak. Seth és David olyan erősek, hogy mi többiek ehhez képest kisgyerekeknek minősülünk. És mindenki, akit ezen a képen látsz, inkább meghalna, minthogy hagyja, hogy valaki elrabolja Adirát. Vagy Amit.

Hasonló képeket pörgetett tovább. Úgy tűnt, minden harcos imádja a gyerekeket.

– Mackók – suttogta, amikor megállt egy másik képnél.

Ezen Simone állt középen, mosolyogva, tíz vagy tizenkét férfi csoportosult körülötte. Seth és David a háta mögött állt, föléje magasodva.

Janwar elmosolyodott. Az összes férfi fölé tornyosult, és úgy tűnt, mintha kétszer-háromszor akkora izomtömegük lenne. Ők is az általa kedvelt fekete katonaruhát viselték, és több fegyverrel is rendelkeztek.

Egy szipogás ismét Simone-ra terelte a figyelmét.

Könnyek csordultak végig az arcán, ahogy remegő mosollyal az ajkán lapozott a képek között.

– A fenébe, hiányoznak!

Átölelve a lány vállát, közelebb húzta magához, és csókot nyomott a hajára. – Még találkozol velük!

– Csak a videokamerán – válaszolta szomorúan.

Janwar megrázta a fejét. – Elfelejted, milyen gyors a Tangata! Ha újra látni akarod a testvéreidet, miután megmentettük a barátaidat, elviszlek a Földre!

A lány arca felragyogott a reménytől, ahogy izzó borostyánszínű tekintete a férfira szegeződött. – Tényleg?

– Annyiszor, ahányszor csak akarod! – Legalábbis akkor, ha a Tangatán marad, és nem megy tovább Lasarára, hogy a barátait őrizze, ahogy eredetileg tervezte. Ha ez megtörténne, lehet, hogy soha többé nem látná a lányt.

Erre a lehetőségre még gondolni sem akart.

Simone felnyúlt, szabad kezével megfogta a férfi állkapcsát, és gyengéd csókot nyomott az ajkára. – Köszönöm!

A férfi pulzusa felgyorsult. Ez azt jelentette, hogy vele szándékozik maradni?

– A gathendi hajó épp most jelent meg a távolsági radaron – jelentette be hirtelen Elchan.

Janwar megmerevedett. – A bázis felé tart, vagy távolodik tőle?

– Felé tart.

– Milyen messze van a Holdtól?

Elchan pötyögött a konzoljára. – Úgy tűnik, hogy a jelenlegi sebességükkel négy napra vannak.

Simone Janwar karjára tette a kezét. – Milyen messze van ez nekünk?

– Holnap elérjük a hajót, és egy nappal később a bázist.

Eltette a telefonját. – Akkor azt hiszem, itt az ideje, hogy készítsünk egy tervet!