8.-9. Fejezet

 

NYOLCADIK FEJEZET

Fordította: Szilvi

 

Öt nappal később értek a Promeii 7-hez.

Testvérbolygóihoz képest, a Promeii 7 a naprendszere törpebolygója volt.

Simone kíváncsian tanulmányozta. Tehát ez volt a galaxis isten háta mögötti része.

Az űrből nézve vöröses árnyalatú volt, ami a Marsra emlékeztette. Nagyon kevés víz szakította meg a felszínén burjánzó kopár földet – jóval kevesebb, mint a Földön –, valószínűleg ez okozta a növényzet hiányát. Amennyire ő látta, a bolygó nem büszkélkedhetett zöldellő erdőkkel.

Hegyekkel? Igen.

Völgyekkel? Igen.

Nyitott gödrökkel, amelyek a bányászat során keletkezett gödrökre hasonlítottak? Ó, igen! Rengeteg ilyen volt.

De ez volt minden, eltekintve néhány zöld sávtól, amely a keskeny folyókat szegélyezte.

Összességében a Promeii 7 egy száraz, sivár bolygó volt, ami semmi jóval nem kecsegtetett.

Amint leszállt az éj, ő, Janwar és Soval felszálltak egy kis kompra, és elrepültek egy minden vonzerőt nélkülöző városba.

Talán nappal jobban nézett ki a hely?

Körülnézett. Nnnem! Valószínűleg rosszabbul nézne ki.

Simone nem volt biztos benne, hogy mire számított. Talán valami olyasmire, ami olyan hivalkodó és szemet gyönyörködtető, mint a Strip Las Vegasban. Úgy tűnt, a Promeii 7-nek hasonló hírneve volt. Csakhogy ami a Promeii 7-en történt, az nem maradt a Promeii 7-en... hacsak nem holttestekről van szó. Janwar szerint a gyilkosságok annyira gyakoriak voltak ezen a kis bolygón, hogy az utcán sétálva holttestre lépni is teljesen normálisnak minősült.

Azonban Vegasszal ellentétben, ezen a helyen nem volt semmi csillogás. Csak por, régi épületek, egy szabadtéri piac, amit később talán szívesen megnézne, és olyan lakosok, akik vagy úgy néztek ki, mint akiket megvert az élet, vagy épp annyi fenyegetést árasztottak magukból, mint amennyi testszagot.

Mindkét csoport abbahagyta, amit éppen csinált, és bámulták, ahogy Janwar, Simone és Soval elsétálnak mellettük. Egyikük sem lépett hozzájuk, nem fenyegette meg, és nem is köszöntötte őket. Csak álltak ott, szemükkel követve minden mozdulatukat.

Hátborzongató.

A bár, ahová Janwar vitte őket, meg is haladta és el is maradt Simone vad várakozásaitól. Odabent sötét és kellemesen lepukkant volt. Simone túl sok rossz hírű kocsmát látogatott meg az évszázadok alatt a vadászatok során ahhoz, hogy számon tudja tartani. A vámpírok általában lusták voltak, és könnyű célpontokat kerestek: olyan férfiakat, akik túlságosan elmerültek a poharukban ahhoz, hogy felismerjék a ragadozót, ha az éppen előttük áll; olyan utazókat, akik túl fáradtak voltak ahhoz, hogy időt szánjanak az árnyékok felderítésére, hogy megbizonyosodjanak arról, hogy nem fenyegeti őket veszély; és olyan nőket, akik eléggé elkeseredettek voltak, hogy bármelyik férfival elmenjenek, aki felajánlott nekik némi pénzt egy gyors menetért.

A legtöbbjük nem hiányozna senkinek sem, ha eltűnnének. Azoknak a halálát, akik hiányoznának, mindig erőszakosra fordult rablásoknak, vagy baleseteknek tulajdonították, szabad utat hagyva a vámpíroknak, hogy újra gyilkolhassanak. De a Halhatatlan Őrzők mindent megtettek, hogy megbosszulják ezeket a haláleseteket, és megvédjék a jövőbeli áldozatok életét.

A kocsma ütött-kopott külseje gyakorlatilag azt kiabálta: „Belépés csak saját felelősségre!”

Ez jó móka lesz, gondolta Janwart követve befelé.

Az első dolog, ami megcsapta, a szag volt.

A Halhatatlan Őrzőknek felfokozott érzékszerveik voltak. És hűha, itt sok minden volt, amit be kellett fogadnia. Pontosabban sok minden, amit megpróbált távol tartani. Mosdatlan testek. Pálinka, amelynek még fényévekre a Földtől is hasonló illata volt. Egzotikus ételek. Más illatok, amelyeket nem tudott beazonosítani, némelyikük majdnem öklendezésre késztette.

Talán az egyedi testszagok, vagy feromonok, amelyekkel még sosem találkozott?

A lasaraiak és a Yona katonák gyakran fürödtek, és eléggé hasonlított a szaguk az emberekére. Az akselinek és a segoniainak is. Janwar illata különösen bódító volt, valószínűleg azért, mert vonzódott hozzá. Kova és Srok’a mindketten a maguk egyedi, kellemes illatát hordozták. Sovalnak pedig olyan friss illata volt, mint egy csecsemőnek. Szóval... igen. Nem tudta, mi a fene birizgálja jelenleg az orrában a szőröket.

Nem szólt zene, sem egy különös külsejű földönkívüliekből álló élő együttestől, sem egy rejtett futurisztikus zenegépből. Egyetlen énekesnő sem dudorászott valamilyen dallamot egy megemelt színpadon, olyan szűk öltözékben, amely elvonta volna a figyelmet furcsa formájú fejéről.

Csak egy bárpult volt, néhány bárszék és több, vendégekkel körülvett asztal.

A bakancsa minden egyes lépésnél olyan hangot adott ki, mint a tépőzár, amikor két darabot szétfeszítenek, ami arra engedett következtetni, hogy a padló nagyon ragadós. Ragadós valamitől, amit nem akart tudni, hogy mi.

Ahogy körülnézett, Simone akaratlanul is kissé csalódottnak érezte magát. Ez nem egészen az volt, amire számított.

Igaz, itt mindenki földönkívüli eredettel bírt, ami nagyszerű volt. Hány Földlakó mondhatta el magáról, hogy meglátogatott egy űrbéli kocsmát? De abban reménykedett, hogy a vendégkör inkább a Star Wars-filmekben és sorozatokban látottakhoz hasonlít majd. Rengeteg, ez-meg-mi-a-fene-típusú, kétfejű vagy többkarú lény. Három szemmel vagy esetleg tucatnyi csápokkal. Rovarszerű lények. A velociraptorok rokonai. Egy jeti hasonmás. Valaki, akinek az álla eléggé hasonlít a herékre ahhoz, hogy pajzán viccekre késztessen, vagy olyan hosszú az ormánya, mint egy trombita.

Sajnos, semmi olyat nem látott, amitől leesett volna az álla.

Úgy tűnt, itt mindenkinek két lába, két karja és egy feje van. Nyilvánvaló, hogy a Földön tapasztalható szimmetria jellemző az egész galaxisra, gondolta ironikusan. Talán ha ezen a kis bolygón más lenne a légkör, akkor furcsább kombinációkat is láthatna.

Ami nem azt jelentette, hogy itt mindenki embernek nézett ki.

Simone a pultnál ülő lényeket méregette, miközben Janwar beljebb vezette a létesítménybe.

Két atletikus testalkatú férfi fordult meg, hogy őt bámulja. És ő nem tudta megállni, hogy ne bámuljon vissza. Mindkettőjüknek hosszú, fényes fekete haja volt, és bőrüket alig észrevehető pikkelyek borították, amelyek gyönyörű ezüstös árnyalatokban pompáztak. Amikor megmozdultak, a bárpult fénye enyhe szivárványos csillogást hozott létre izmos karjaikon.

Izgatott lett. Vajon purvelik voltak, mint az a férfi, akibe Ava beleesett?

Egy pillantást vetett az egyik hím kezére, amelyet egy pohár köré font, és valóban, látta az ujjai között a leheletnyi úszóhártyát.

Simone elvigyorodott. Ezek purvelik voltak! És mellé dögösek is. Meg tudta érteni, miért vonzódik Ava egyikükhöz.

A férfiak zavartan néztek egymásra, mielőtt viszonozták volna a mosolyát.

Ha ő...

– Oomph! – Simone lepattant a falról. Vagy egy oszlopról, vagy...

Mi a fenének sétált neki?

Az orrát dörzsölgetve felnézett. Majd még feljebb. A fenébe! Ez a fickó még Sovalnál is magasabb volt, csakhogy a hím, akit most bámult, nem volt olyan testes, és a karjai olyan hosszúkásak voltak, mint egy majomé. Még szőrcsomók is voltak a halvány, csupasz vállán. És egy farok rángatózott mögötte?

Komoran nézett le rá.

– Elnézést – bökte ki Simone Szövetségi Közös nyelven, majd elmosolyodott. Talán ez a hely mégis jobban hasonlított egy kocsmára a Csillagok Háborújából, mint gondolta.

A férfi sértésnek hangzó morgással kikerülte a lányt, és továbbment.

– Ne törődj vele! – mondta az egyik purveli. – A digwáknak nincs humorérzékük.

– Értem – válaszolta a lány, továbbra is mosolyogva. – Köszönöm a tanácsot! – Csak egy pillanatig habozott, majd közelebb lépett hozzájuk, és halkabbra fogta a hangját. – Hálám jeléül, hadd adjak én is egyet nektek: Vigyázzatok a gathendiekkel!

Az egyik elvigyorodott. – Mint mindenki, nem?

– Ha okosak – nyugtázta a nő. – De úgy tűnik, a gathendiek jelenleg különösen érdekeltek egy purveli megszerzésében. – Amikor tovább halkította a hangját, a két férfi közelebb hajolt. – Rátaláltam egy fajtátok béli hím holttestére egy általam elfoglalt gathendi hajón.

Megmerevedtek, minden könnyedség elszállt a vonásaikról.

– Micsoda? – követelték egyszerre.

– Olyan barátokat kerestem, akikről azt gondoltam, hogy a gathendiek elfogták őket, és helyettük egy purvelit találtam. Sajnálattal kell közölnöm, hogy már halott volt. Semmit sem tehettem érte azon túl, hogy megöltem azokat, akik bántották őt.

Janwar a lány mögé lépett, melegsége a hátára sugárzott.

– Tényleg megtette. Mindegyiküket megölte.

A lány a válla fölött felnézett rá. – Nos, te is megöltél néhányat.

Mindkét purveli felemelkedett, és egymásnak vetett vállal álltak velük szemben.

– Te hogyan keveredtél ebbe bele, Janwar? – kérdezte a magasabbik elkomorodva.

A nő meglepetten pillantott mindannyiukra.

– Ti hárman ismeritek egymást?

A purveli nem vette le a tekintetét Janwarról.

– Ismerem őt!

Janwar a nő felé biccentett. – Ugyanazokat a nőket kerestem, mint ő, amikor az útjaink keresztezték egymást. Meg kellene fogadnotok a figyelmeztetését. A gathendiek három purvelit fogtak el, akikről tudunk. Nyilvánvalóan érdekli őket Purvel meghódítása, és szívesen szereznének még több áldozatot a laboratóriumaik számára, akik a segítségükre lehetnek a kutatásaik folytatásában és egy olyan biofegyver megtalálásában, amely mindannyiótokat megöl.

Mindkét férfi rosszul lett a gondolattól.

– Mi történt a másik kettővel? – kérdezte a második férfi.

Simone válaszolt, mielőtt még Janwar megtehette volna.

– A barátnőm és a segoniai életpárja megmentette őket.

– Tudod a nevüket?

– Jak’ri és Ziv’ri A’dar – válaszolt Janwar.

Leesett az álluk.

– Ismered őket? – kérdezte Simone némi meglepetéssel. Milyen kicsi a világ!

– Személyesen nem – mondta az első. – Az A’darok a legjelentősebb sahstin jinek a bolygónkon.

A második bólintott.

– Izgalmas előrehaladást értek el az egyik holdunk terraformálásában, mielőtt megmagyarázhatatlanul eltűntek.

Simone a homlokát ráncolta. – Nem tűntek el. Egyenesen elragadták őket a Purvel felszínéről, amit a kormányuknak is világossá tettek.

Egymásra pillantottak.

– Ez megmagyarázná az üzenetet, amit kaptunk, és amely azt tanácsolja minden világot járó purvelinek, hogy térjen haza – mondta a magasabbik.

Keresztbe fonva a karját a mellkasán, Simone felvonta a szemöldökét. – Egy üzenet, amiről ti úgy döntöttetek, hogy figyelmen kívül hagytok?

Bűntudatosan megmozdultak, és magasságuk és nyilvánvaló erejük ellenére két tinédzserre emlékeztették, akiket rajtakaptak, hogy takarodó után értek haza.

– Az A’darok jól vannak? – kérdezte az első.

– Igen. – Megenyhülve elmosolyodott. – Távolról dolgoznak egy segoniai hajóról, és gyakori kapcsolatban állnak a kormányotokkal.

Janwar megszólalt, mielőtt a férfiak megnyugodhattak volna.

– Ti lehet, hogy örvendeztek a jó egészségüknek, de a gathendiek nem fognak! Új példányokat keresnek majd, hogy kipróbálhassák az ocsmány keverékjeiket. Úgyhogy húzzátok vissza a seggeteket Purvelre! Nem használhatjátok a Nehjed qhov’rumot. Megsérült. Használjátok inkább a jól bejáratott hajózási útvonalakat. Vagy ami még jobb, foglaljatok helyet egy olyan, az Aldebari Szövetség által szentesített hajójáratra, amelyik képes befogadni a hajótokat az öblükben.

– Igen, uram! – mondták kórusban.

Biccentve a purvelik felé, Janwar Simone felkarja köré kulcsolta a kezét. – Tovább kellene haladnunk!

– Rendben! – A nő intett a hímeknek. – Örülök, hogy találkoztunk! – Miközben hagyta, hogy Janwar maga után húzza, azt mormogta: – Úgy tűnt, egy kicsit felnéztek rád!

– Néhányan, akik vagy túl fiatalok ahhoz, hogy jobban tudják, vagy lázadó lelkűek, nem elég bölcsek ahhoz, hogy felnézzenek rám – jelentette ki szórakozottan, a fejét ide-oda forgatva, a tekintete nem hagyott ki semmit. – De a legtöbben gyűlölnek engem. Erkölcstelen kalóznak tartanak, aki bármit megtenne, vagy bárkit megölne egy kreditért. Vagy azért gyűlölnek, mert sikeresebb erkölcstelen kalóz vagyok, aki bármit megtenne vagy bárkit megölne egy kreditért, mint ők. Megint mások azért utálnak, mert túl drekking nehéz elfogni vagy megölni, mert szívesen igényt tartanának a nagy vérdíjra, amelyet az akseli kormány tűzött ki a fejemre.

– Mekkora vérdíjat? – kérdezte a lány.

A férfi kibökött egy számot.

Simone pislogott. – Az egy átkozottul nagy vérdíj! – Elég nagy ahhoz, hogy csábítsa mind a mohókat, mind a kétségbeesetteket is.

A férfi felmordult.

– Gondoltál már arra, hogy talán egyszerűen csak azért utálnak, mert olyan drekking jóképű vagy?

Olyan hirtelen torpant meg, hogy a lány majdnem nekiment, majd szembefordult vele. – Szerinted jóképű vagyok?

A lány megforgatta a szemét. – Mindenki szerint jóképű vagy, Janwar! – Egyik hüvelykujját a válla fölé rántotta, ahol tudta, hogy Soval követi. – Soval azt mesélte nekem, hogy csak ezért egyezett bele, hogy csatlakozzon a legénységedhez. Még azon is rajtakaptam, hogy megnézte a seggedet is, amikor nem néztél oda!

Elfojtott hang kísérte a gyenge szellőt, amely felborzolta a haját a feje tetején.

Megpördült, és a fejét hátrahajtva felnézett az izmos harcosra.

Soval körülbelül olyan megdöbbentnek nézett ki a gondolattól, hogy Janwar seggét nézegeti, mintha a nő egy tányér majomtrágyát kínált volna neki vacsorára.

Simone akaratlanul is nevetésben tört ki.

– Nyugi, Big Blue! Csak ugratlak! – Gyengéden megpaskolta a férfi hordószerű mellkasát, mielőtt visszafordult volna Janwarhoz. – Ő nem nézte meg a seggedet! – Rákacsintott, aztán suttogott. – De én igen!

Janwar ajkának sarka megrándult. – És?

A nő elvigyorodott. – Nagyon szép a feneked!

Nevetve folytatta a lány vezetését a tömegen keresztül.

Elégedetten, hogy mosolyra fakasztotta a férfit, Simone visszaterelte a figyelmét a lényekre, akik mellett elhaladtak.

Három emberinek látszó nő állt együtt a bárpult mellett, és nevetgéltek. Mindegyikük meghaladta a legalább 180 centit, és katonai egyenruhát viseltek, amely széles vállakat ölelt, és rövid ujjú volt, amely csupaszon hagyta izmos karjukat.

A rövid ujjak arról árulkodtak, hogy nem lasaraiak. Segoniaiak lehettek? A bőrüknek bronzos fénye volt, hasonlóan Dagon parancsnokéhoz.

Amikor a pillantása a csaposra siklott, igyekezett nem bámulni. Az a fickó talán emberi testalkatú, de a vonásai egy mopszra emlékeztették. Még nagy, sötét szemei is voltak, amelyek összeszűkültek, amikor találkozott a pillantásuk.

Simone sietve félrenézett.

Jól van. Nem minden földönkívüli volt dögös. Jó tudni!

Egy csapat rakessiai – mint Srok’a és Kova – ült egy asztal körül, és nagyon hangosan beszélgettek. Két férfi és egy nő, akiknek bőre olyan fekete volt, mint az éjfél és hosszú rasztafürtjeik voltak, foglalták el a mögöttük lévő fülkét. Simone eleinte azt hitte, hogy emberek. De a szemükben volt valami más, valami különös csillogás vagy ragyogás. És nem gondolta, hogy a halántékukon lévő halvány jelek tetoválások.

Voltak magas földönkívüliek. Alacsony földönkívüliek. Hímek. Nők. Izmos testűek. Szörnyen vékony testűek, mint az Avatarban. Gömbölyded testek. Szőrösek. Szőrtelenek. Bőrük színe a földszínek széles skáláját felvonultatta, némi szürkével keverve, és alkalmanként vörös vagy arany árnyalatokkal. Az egyik pincérnő bőre majdnem hófehér volt, a haja pedig a látszólagos fiatalsága ellenére is illett ehhez.

Soval volt az egyetlen kékes színű földönkívüli a jelenlévők közül, és az ő bőre is csupán utalt a türkizkékre.

– Sok földönkívüli fajt látok – mormolta a lány.

– Ez egy népszerű gyülekezőhely – mondta Janwar.

– Melyiküknek van seggfétise?

A férfi kérdő pillantást vetett rá a válla fölött.

– Nem hiszem, hogy a fordítóm jól értette. Mi az?

– Melyikük a seggek megszállottja?

A férfi szeme szórakozástól csillogott. – Azt hiszem, az te lennél!

Soval felhorkanó nevetése rájuk vonzotta a tekinteteket.

A nő elvigyorodott.

– Nem azt mondtam, hogy a segged megszállottja vagyok, csak azt, hogy nagyon szépnek találom!

A kuncogásból köhögés lett.

– Ne nevettess már, vuan! Én egy erkölcstelen kalóz vagyok, aki rideg vadságáról híres az egész galaxisban. Ha ilyen helyeken vagyok, akkor meg kell felelnem a szerepemnek!

– Szóval azt mondod, hogy vad segged van? – viccelődött a lány. – Most még jobban tetszik!

Ez újabb nevetést váltott ki Sovalból. És Simone megpillantotta Janwar arcán a gödröcskét, mielőtt a férfi sietve a megfelelő tiltakozó maszkba rendezte az arckifejezését. Összeszűkített szemmel figyelmeztető pillantást vetett Simone-ra, aztán elfordult.

– Mi az a fétis? – dörmögte Soval.

– Az... valami, ami valakit túlzottan érdekel, gondolom, néha szexuális értelemben. Cipők. Egy bizonyos testrész. Ilyesmi. Néhányan a Földön azt mondják, hogy az űrlények Földlakókat raboltak, és a feneküket szondázták. El nem tudom képzelni, hogy mit lehet megtudni egy fenékből, amit ne lehetne megtudni egy arcbőr- vagy vérmintából, úgyhogy arra gondoltam, hogy biztos valami fétisük van.

– Ki a srul látogatta meg a bolygótokat? – motyogta Soval.

Miközben Simone tovább csevegett Sovallal és csodálkozott a bár vendégein, a benne lévő harcos katalogizált mindenkit, akit látott, és mentálisan négy kategóriába osztotta a vendégkört. Szerencsétlenek, akik a bánatukat akarták elfojtani, kalandvágyók, mint a purveli férfiak és segoniai katonák, akik lazítani és szórakozni akartak, pitiáner bűnözők, akik kizsebelni való áldozatokra lestek, vagy hogy kicsaljanak tőlük néhány kreditet, és olyan lények, akik komoly figyelmet igényelnek. Ez utóbbiak fegyverekkel voltak borítva, veszélyes kisugárzással és kifejezéstelenül üres szemekkel rendelkeztek, amelyek arról árulkodtak, hogy a legkisebb gyermeküket is eladnák némi haszonért... vagy bárkit megölnének egy kreditért.

Bárkit, kivéve Janwart, úgy tűnik. Mindegyikük nagy ívben kitérve félreállt az útjából, ahogy közeledett, hogy átengedjék őt.

Bár a ruházatuk stílusa eltérő volt, mindenki teljesen fel volt öltözve, leszámítva néhány nőt, akikről azt gyanította, hogy prostituáltak, mert akár bélyeget is viselhetnének, ha ennyi figyelmet kapnának. A kinti levegőt átjáró hőség ellenére nem látott csupasz mellkasú férfiakat, rövidnadrágot és szoknyát sem. Olyan levegőt, amelyről nagyon kívánta, bárcsak beengednék ebbe a létesítménybe. Pfuj, ez a hely bűzlött. Mivel egyik felület sem tűnt különösebben tisztának, azon tűnődött, hogy itt talán mindenki szeretné a lehető legtöbb bőrt eltakarni, hogy elkerülje a fertőzést.

Janwar megállt egy üres fülke mellett, és intett neki, hogy üljön le.

A lánynak szüksége volt egy pillanatra, hogy levegye a hátáról a hüvelybe dugott katanákat, majd amikor megtette, arrébb húzódott, hogy helyet csináljon a férfinak. Miután a férfi is becsúszott mellé a fülkébe, háttal ültek a falnak, és mindenkit láthattak a kocsmában.

Simone elmosolyodott, miközben az asztalra tette a fegyvereit. Egy igazi... földönkívüli... bárban ült.

Milyen menő volt ez?

 

 

Janwar Simone mellett ült, és a hangulata sokkal kellemesebb volt, mint amilyen általában ilyen körülmények között lenni szokott.

Soval hatalmas testével a velük szemben lévő székre ereszkedett, majd eltolta magát oldalra, hogy ne akadályozza a kilátást. Simone-t tanulmányozta.

– Miért mosolyogsz?

Janwar a szeme sarkából a nőre pillantott.

A lány arckifejezése azt mondta, hogy ennek nyilvánvalónak kellene lennie. – Egy földönkívüli bárban ülök, tele űrlények tucatjaival egy földönkívüli bolygón. És velem van a hely két legjóképűbb földönkívülije!

Vuan, ha Soval arca nem vörösödött el a bókra.

Janwar elfojtott egy horkantást, és visszatért a helyiség tanulmányozásához.

Egy pincérnő közeledett, kezében egy tálcával, amelyen három pohár volt. Aggódó kék szeme csak egy pillanatra nézett a férfi szemébe. Aztán sietve elfordította a tekintetét, és remegő kézzel az asztalra tette az italokat. Amint végzett, elsietett.

– Mi volt ez az egész? – kérdezte Simone.

Megvonta a vállát, és belekortyolt az italába.

– Itt a legtöbben tisztában vannak a hírnevemmel.

A lány felvonta a szemöldökét. – Ez a hírnév magában foglalja a pincérnők akaratuk ellenére történő fogdosását is, vagy ilyesmit?

Megmerevedett. – Én nem bántalmazom a nőket!

– Jó tudni! – Megbökte a vállával a férfit. – Nyugi! Nem is gondoltam, hogy az a típus lennél. Már tucatszor megtapogathattál volna, de mégsem tetted. Csupán azon tűnődtem, miért viselkedik úgy, mintha ti ketten szeretők lettetek volna, aztán elváltak az útjaitok, és most aggódik, hogy rájöttél, hogy a kedvenc ingeddel súrolta a vécét.

Ismét azon kapta magát, hogy nevetni akar. Ehelyett inkább megcsóválta a fejét.

– Bizonyos eseteket a múltamból erősen eltúloztak, ami sokakat arra késztet, hogy azt higgyék, a legkisebb sérelemért is ölni fogok.

– Megértem, hogy ez segíthet a jelenlegi foglalkozásodban. – Oldalra billentette a fejét. – De ez az életet is magányossá teheti.

Janwar nem tudta, mit válaszoljon erre. Kételte, hogy Lisán és Taelon kívül bárkit is érdekelne, ha ő és a legénysége magányos lenne.

Amikor sem ő, sem Soval nem szólt semmit, Simone az italáért nyúlt.

Janwar megérintette a kezét, mielőtt a poharat az ajkához emelhette volna.

– Óvatosan! Elég erős ahhoz, hogy még Sovalnak is lassan kell innia. Valaki a te méreteddel...

– Óvatosan kellene lépkednie? – A nő elmosolyodott. – Köszönöm a figyelmeztetést!

Küzdve az egyre ismerősebbé váló késztetéssel, hogy összefonja az ujjaikat, visszavonta az érintését, tudatában a rájuk szegeződő tekinteteknek.

A következő pillanatban Simone az ajkához emelte a poharat, hátrahajtotta a fejét, és lehajtotta az egész tartalmát.

Janwarnak és Sovalnak leesett az álla.

Megriadtak. Janwar nem túlzott, amikor figyelmeztette a lányt. A suja a leghatásosabb ital volt, amit valaha is elfogyasztott. Az első megivott pohárkája azt eredményezte, hogy utána Krigarának a vállára vetve kellett visszavinnie a hajóra.

Simone lecsapta a poharat az asztalra. A szeme hunyorogva összeszűkült, és könnybe lábadt, miközben nyelt. Aztán kinyílt a szája, és kifújta az erőteljes ital illatával fűszerezett levegőt. – Hűha – zihálta, és ököllel többször is mellkason ütötte magát –, nem vicceltél! Ez a szar végigéget!

Janwar szíve eszeveszett ritmusban kalapált, miközben várta, hogyan hat majd az ital a lányra. Olyan keveset tudott a fajtájáról. Vajon elájul? Rosszul lesz? Ugye nem áll meg a szíve? Mi a srulért nem konzultált Adaos főorvossal arról, hogy mi az, amit a nő biztonságosan ehet vagy ihat, és mi az, amit nem?

Simone kinyújtotta maga előtt a karját, és a kezét az asztalra tette, mintha csak meg akarná támasztani magát, miközben köhécselt, és néhányszor mély levegőt vett.

Soval olyan félelemmel teli pillantást vetett rá, amilyet Janwar még a csaták közben sem látott az arcán.

Aztán Simone vállai elernyedtek. Szép barna szemei megszűntek hunyorogni, és visszapislogta a könnyeit. Szemöldökét leeresztve összeszorította az ajkát, és megrázta a fejét.

– Nem. Semmi! – jelentette ki, dallamos hangja ismét normális volt. A kezét visszatette az ölébe, és elégedetlen pillantást vetett a férfira. – Hát, ez szívás!

A férfi bámult. – Micsoda?

– Azon kívül, hogy végigégett a torkomon, egyáltalán nem tett semmit! Azt hittem, hogy legalább egy pillanatra becsiccsentek, de pfft! Semmi! – A lány arckifejezése felderült, miközben ide-oda nézett kettejükre. – Mi a baj? Úgy néztek ki, mintha miniszívrohamotok lenne! Azt hittétek, hogy belehalok vagy ilyesmi?

– Azt hittük, hogy legalább a seggedre fog ültetni! – mordult fel Soval.

Simone elnevette magát.

– Azt hiszem, elfelejtettem elmondani, hogy az alkoholos italok nem hatnak rám. A szervezetem túl gyorsan feldolgozza és ellensúlyozza. – Az üres pohárra mutatott, és felsóhajtott. – Azt gondoltam, talán a földönkívüli italok másképp hatnak majd rám, különösen Janwar figyelmeztetése után. – Összeszűkült szemmel nézett a férfira, mintha az ő hibája lenne, hogy az ital nem teljesítette az elvárásait. – De nem!

Janwar ráébredt, hogy túl sokáig bámult a nőre egy ilyen helyen, és elszakította a tekintetét. Egy alak keltette fel a figyelmét, aki utat tört magának a tömegben.

– Itt van a kapcsolatom – mormolta.

Nandara biccentett, amikor az asztalukhoz ért. Egy másik akseli, aki ellenezte a kormányuk diktatórikus fordulatát, és egyike volt annak a maroknyi embernek, akikben Janwar megbízott, hogy tisztességesen viselkednek vele ezen a bolygón.

Soval arrébb húzódott, hogy helyet csináljon neki.

Nandara leült Janwarral szemben. A bőre jóval sötétebb volt, mint Janwaré, de még mindig vöröses árnyalatú. Sűrű fekete haját az arcából hátrafogva, hasonló fonatokban viselte, mint Janwar; majdnem annyi gyöngy is díszítette, mint Janwarét: egy újabb minden egyes megnyert csata után.

– Jó látni téged, testvér! – mormolta.

Janwar megszorította az alkarját üdvözlésképpen.

– Örülök, hogy látlak, Dar!

Barátja kíváncsi tekintete Simone-ra siklott.

– Ő Simone, a legénységem legújabb tagja. Szabadon beszélhetsz előtte! Simone, ő itt Nandara!

Simone nem mutatott meglepődést, amiért a legénység tagjának bélyegezték. Kifejezéstelen arccal bólintott.

– Örülök, hogy megismerhetlek! Vér szerinti testvér, vagy inkább bajtárs?

– Bajtárs – válaszolta Dar, és vetett Janwarra egy kérdő pillantást.

A férfi figyelmen kívül hagyta.

– Mit tartogatsz számomra?

Előrehajolva, barátja lehalkította a hangját.

– Nem annyit, amennyit reméltem! Egy viharvert gathendi hajó bukdácsolt be állítólag néhány beksszel ezelőtt a kikötőbe. Csak addig maradtak, amíg megvették, amire a javításhoz szükségük volt, aztán elmentek.

– Tudja valaki, hogy merre tartanak?

– A pletykák szerint van egy bázisuk egy Holdon, nem messze innen. De Pulcra az egyetlen, aki azt állítja, hogy ismeri a helyét.

Janwar és Soval is káromkodni kezdett.

– Ki az a Pulcra? – kérdezte Simone kíváncsian.

– Az övé a harci aréna, amely idevonzza a legtöbb látogatót erre a szánalmas bolygóra – morogta Janwar. – Persze, hogy tudja az a grunark! Nem lepne meg, ha a gathendiek szállítanák néhány versenyzőjét!

Simone a homlokát ráncolta. – Harci aréna? Olyan helyre gondolsz, ahol az emberek azért fizetnek, hogy nézzék mások harcát?

– Igen – mondta Janwar.

– A játékosok önként harcolnak, vagy azért, mert rákényszerítik őket?

– A legtöbbjüket kényszerítik. – A rabszolgatartás az Aldebari Szövetség minden világában törvénytelen volt. De a Promeii 7-et körözött bűnözők, szökött rabok és más, valamilyen okból rejtőzni akarók népesítették be. Amikor kiszivárgott a pletyka a bolygón talált drágakövekről, a drágakőipar lecsapott rá, és olyan bányákat létesített, amelyek nagyobb hasznot hoztak, ha a működtetőik figyelmen kívül hagyták az Aldebari Szövetség szabályait. És az így szerzett nyereség, a helyi üzletembereket is erre ösztönözte. – Mások önszántukból harcolnak. – Bár ez nem volt túl nagy választás. Harcolj, hogy eleget keress, hogy megetethesd a családodat, vagy ne harcolj, és nézd az éhező gyerekeidet, mert nem találsz munkát.

– Sportból vagy halálig? – kérdezte.

Ezúttal Dar válaszolt. – A legmagasabb nézettségű meccseken általában halálra megy.

– Vagy feldarabolásig – tette hozzá Soval.

Dar bólintott. – Néha abbahagyják, ha egy versenyző elveszíti valamelyik végtagját.

Janwar felnyögött. – És néha nem tudják, mielőtt a versenyző elveszítene egy másikat is.

Simone elkomorodva hátradőlt, és keresztbe fonta a karját a mellkasán. – Hát ez átkozottul kiábrándító!

– Micsoda? – kérdezte a férfi.

– Hogy az idegen fajok, akik eléggé fejlettek ahhoz, hogy az űrben utazzanak – csattant fel a nő –, eléggé elmaradottak és barbárok ahhoz, hogy még mindig ezt a szart csinálják!

Dar Janwarra nézett.

Az megvonta a vállát.

– Ő egy olyan bolygóról származik, amely még nem elég fejlett ahhoz, hogy felfedezze a galaxist.

A nő felhorkant. – És minket neveznek primitívnek!? Mi legalább nem kényszerítjük az embereket arra, hogy halálos harcot vívjanak a szórakoztatásunkért!

– Nem mindenkit kényszerítenek – ismételte meg Dar óvatosan, mintha nem akarná fokozni a nő haragját. – Néhányan önként jelentkeznek, tudván, hogy a családjuk elég kreditet kap ahhoz, hogy legalább egy napévnyi időn át el tudják tartani magukat, ha a versenyző meghal. És ha életben marad, akkor talán eleget keres ahhoz, hogy kijuttassa őket erről a drekking szikladarabról!

Némi merevség elhagyta Simone testtartását, miközben előrehajolt, és kezét a ragadós asztalra támasztotta.

– Sajnálatos, hogy egyeseknek ilyenhez kell folyamodniuk! Útközben észrevettem, hogy a szegénység komoly probléma a Promeii 7-en. – Elfintorodott. – És őszintén szólva, biztos vagyok benne, hogy az én bolygómon is rengeteg seggfej van, aki bőségesen fizetne azért, hogy ilyen versenyeket nézhessen!

– Melyik bolygó az?

– Vissza az üzlethez! – mondta Janwar, megelőzve Simone válaszát. Már azonosított legalább egy maroknyi fejvadászt, akik szétszóródtak a bárban. Ha a gathendiek hírül adták, hogy gazdagon fizetnek a földiekért, akkor a legjobb lenne, ha Simone származása rejtély maradna. – Beszéltél Pulcrával?

Dar egy grimaszt vágott. – Igen. De a grunark nem volt hajlandó elmondani, ezért összehoztam egy találkozót. Hamarosan itt kell lennie.

– Úgy néz ki, mint egy mopsz? – kérdezte Simone, miközben a Dar mögötti tömeget vizsgálta. – Mert ha igen, akkor szerintem éppen megérkezett.

Janwar követte a tekintetét, és meglátta Pulcra feléjük poroszkáló tömzsi alakját. A fordítója szerint a mopsz az akseli taelanuhoz hasonló kis emlős volt, lógó pofával és lapos, ráncos arccal. Találó leírás a gazdag grunarkra. Kivéve, hogy Pulcra két lábon, felegyenesedve járt, és széles, dobozszerű teste volt.

Emellett csak egy fejjel volt magasabb Simone-nál.

Pulcra megállt a fülkéjük mellett.

– Janwar, akseli barátom – dörmögte Szövetségi Közös nyelven –, jó újra látni téged! – Nem várva a meghívásra, felkapott egy széket a közeli asztaltól, a földre lökte a rajta ülőt, és leült a fülkével szemben. – Nandara mondta, hogy látni kívánsz, de nem mondta, miért. – A bárpult felé intett. – Jól kiszolgált téged a fivérem? Kérsz még egy italt? Természetesen nem szükséges fizetni!

Janwar a félig teli poharára mutatott. – Ez elég lesz!

Pulcra bólintott, az álla megrándult, és összecsapta a kezét.

– Mit tehetek érted, barátom?

Pulcra még csak ismerősnek sem számított, nemhogy barátnak. De a fecsegő bura zsák tudta, hogy ha nyilvánosan hangoztatja a barátságát Janwarral, az növelni fogja a státuszát.

– Egy gathendi hajó dokkolt itt néhány beksszel ezelőtt – mondta Janwar. – Meg tudod mondani, hol van az űrállomás, ahová tartottak, amikor elindultak.

– Hmm. Egy gathendi hajó, azt mondod? – kérdezte, és úgy tűnt, mintha az emlékezetében kutatna.

Dar nagyot sóhajtott.

– Igen – mondta végül Pulcra bólintva. – Igen, azt hiszem, valóban hallottam egy ilyen pletykát.

Dar türelmetlenül felmordult.

– Nem pletyka volt! Te magad mondtad, hogy itt dokkoltak!

– Valóban így volt. – Aranyszínű szemei ravaszul kezdtek csillogni, amikor a másik hímhez fordult. – Ezt ingyen mondtam neked. – A tekintete Janwarra siklott. – De hová mentek? Ez sokba fog kerülni neked!

Janwar is ezt feltételezte. Az olyan embereket, mint Pulcra, nem érdekelte a jó és a rossz. Csak a haszon érdekelte őket.

– Hány kredit?

Pulcra hátradőlt a székében, és összekulcsolta a kezét a hasán. – Ezúttal nincs kredit!

Janwarnak rezzenéstelen maradt az arca. Ez más volt.

– Ha nem kredit, akkor...

Pulcra Sovalra mutatott.

– Azt akarom, hogy az megküzdjön a dothariaival az arénámban!

Janwar rá sem nézett Sovalra, hogy elkapja a reakcióját.

– Nem fog megtörténni! Nevezz meg egy másik árat!

Pulcra megvonta a vállát.

– Attól tartok, ez az egyetlen ár, amit elfogadok.

Janwarban fellobbant a düh. Miért kell az ilyen grunarkoknak mindig megbonyolítani a dolgokat?

– Ez az ár túl magas, és ezt te is tudod! Hagyd abba a bohóckodást, és mondd meg, mit akarsz valójában!

– Ez az, amit igazán akarok! – erősködött Pulcra, és az arca kővé dermedt. – Szívesen fizettem azért a dothariaiért. Mégis egyre kevesebb vendég hajlandó fizetni a küzdelmekért.

– Mert mindig a dothariai nyer! – fakadt ki Dar undorodva.

– Éppen ezért akarom, hogy az ott – bökött ismét az ujjával Soval felé –, hogy szálljon szembe vele a ketrecben. Ő az egyik legnagyobb lény a bolygón. Elég erősnek kell lennie ahhoz, hogy szórakoztató küzdelmet vívjon!

– Nem! – morogta Janwar, tudva, hogy még egy Soval méretű és erejű ember is elkerülhetetlenül elbukna, ha egy ilyen szörnyeteggel kerülne szembe.

– Mi az a dothariai? – kérdezte Simone hirtelen kíváncsian.

Pulcra rámosolygott.

– A legnagyobb bajnokom. A pártfogóim imádják őt.

– Azt! – vicsorogta Dar komoran. – Az. Nem ő! És ez nem bajnok. Ez egy drekking szörnyeteg!

Janwar bólintott. – Egy rosszul sikerült genetikai kísérlet.

– Mennyire rosszul? – kérdezte Simone elsötétült arccal. – Mint egy elrontott Hihetetlen Hulk? Vagy még annál is rosszabb?

– Nem tudom, mi az a Hulk, vagy miért hihetetlen – válaszolta. – De ez nem számít, mert Soval nem harcol a dothariaival!

Soval kinyitotta a száját.

Janwar egy pillantást vetett rá. – Nem harcolsz ellene! Nem áldozlak fel téged az információkért! – Fenyegető pillantást vetett Pulcrára. – Majd kicsikarom belőle!

Bár Pulcra továbbra is mosolyt erőltetett lapos arcára, ráncos homlokán kiütött a verejték. – Én nem próbálnám meg, barátom! A fivérem megöl, ha bántasz engem!

Janwar rideg mosolyt villantott rá.

– Sokan mások is megpróbálták már, és elbuktak.

– Nagyon sokan – tette hozzá Soval.

Hosszú, feszült csend következett.

– Pontosan hogy is néz ki ez a dothariai? – kérdezte Simone úgy, mintha nem is röpködnének a halálos fenyegetések.

Janwar felsóhajtott. – Simone...

– Mi van? – kérdezte a lány csupa ártatlansággal. – Csak szeretném megérteni, miről beszélünk itt. Soval gyakorlatilag akkora, mint a Hulk. El sem tudom képzelni, mi győzhetné le őt.

Soval mosolyogva kidüllesztette a mellkasát.

Janwar felsóhajtott, és Darra nézett.

– Mutasd meg neki!

Az akseli előhúzott a zsebéből egy adattáblát, és néhány parancsot koppintott a felületére. Egy háromdimenziós, áttetsző kép emelkedett ki belőle, és lebegett az asztal fölött, megmutatva a dothariait teljes pompájában, amint valami szegény drekker fölé tornyosul Pulcra arénájában.

Simone barna szemei elkerekedtek, ahogy közelebb hajolt. – Szent ég! Olyan, mintha egy rancor[1] összeállt volna King Konggal, és gyereket csináltak volna!

Janwarnak fogalma sem volt, mi az a rancor, vagy hogy a srulba akarná egy király a Földön a dreket. És esélye sem volt megkérdezni.

Simon szép arcán felragyogott egy vigyor, és kibökte: – Majd én megcsinálom! Megküzdök a dothariaival!

Döbbenet járta át a férfit.

– Srul nem! – kiáltotta Sovallal együtt.

Dar állkapcsa lezuhant.

– Miért nem? – kérdezte, és valóban úgy tűnt, mintha drekking zavarba jött volna. – Úgy értem, nézz csak rá! Mikor lesz még egyszer alkalmam megküzdeni egy ilyennel?

Még Pulcra is meglepettnek tűnt a javaslatától.

– Nem kell ránéznem! – ellenkezett Janwar. – Már láttam. És azt is láttam, mire képes – és mit fog tenni –, ha belépsz vele a ketrecbe!

A lány arca még jobban felderült. – Egy ketrecben harcolnánk?

– Igen. – Anélkül, hogy levette volna a tekintetét a lányról, azt mondta: – Pulcra, mondd el neki, miért kellett ketrecet építened az aréna padlója köré!

– Mert a dothariai folyton megette a közönség tagjait, miután végzett az ellenfeleivel – mondta Pulcra habozás és aggodalom nélkül.

Ha valami, akkor a mosolya még szélesebb lett, amikor Janwar szemébe nézett.

– Tökéletes! Akkor te és Soval biztonságban lesztek, amíg nézitek, ahogy küzdök.

Megőrült ez a nő?

– Nem! – ismételte meg, és nem hitte el, hogy meg kell ismételnie. – Nem fogsz harcolni!

– Ó, kérlek! – hízelgett a lány. Mindkét kezét a férfi bicepsze köré kulcsolta, és többször is megrántotta a karját. – Kérlek, kérlek, kérlek, kérlek! Hadd csináljam én! – Úgy hangzott, mint egy gyerek, aki a szüleinek könyörög, hogy vegyenek neki egy játékot, amit szeretne.

– Egyetértek Janwarral – mondta Pulcra, és az arca teljes értetlenséget tükrözött. – Nem bírnád ki annyi ideig a ketrecben, hogy a közönség vége is elfoglalja a helyét! Aztán mindannyian visszakövetelnék a kreditjeiket.

Simone Pulcra felé fordította a figyelmét.

– Annyira biztos vagy ebben? – Elszántság váltotta fel az izgatottságot, ahogy hosszan és keményen a férfira meredt.

Pulcra szólásra nyitotta a száját, de egy pillanat múlva be is csukta, miközben visszabámult.

Janwar az elnyúló csöndben ide-oda nézett közöttük. Mi történt?

– Nem – mondta Pulcra elnyújtva. – Hmm! Talán mégis jó kis műsort adna elő – mormogta.

Janwar a homlokát ráncolta.

Simone bólintott.

– Úgy értem, hány nőstény harcolt már a dothariaival a múltban?

– Egy sem.

– Akkor az újdonság biztosan nagy tömeget vonzana, nem gondolod?

Ravasz mosoly húzódott Pulcra széles szájára.

– Valóban úgy lenne. – Bólintott, és az asztalra koppintott az egyik kezével. – Visszavonom az ajánlatomat! A nősténynek kell megküzdenie a dothariaival!

Simone a levegőbe öklözött. – Igen!

Janwar rábámult. – Nem!

Soval a homlokát ráncolta, mintha ő is megkérdőjelezte volna a nő józan eszét. – Nem!

– Ó, ugyan már! – hízelgett a lány. – Ígérem, hogy jó műsort fogok csinálni!

Amikor Janwar ismét tiltakozni készült, a nő megrántotta a karját, és lehúzta, amíg az ajkát a füléhez nem érinthette.

– Soval képes lenne legyőzni egy hajónyi, erősen felfegyverzett gathendi harcost mindössze két karddal, egy tőrrel és mindenki más segítsége nélkül? – suttogta.

Meleg leheletétől borzongás futott végig a férfin.

– Nem – ismerte el vonakodva.

– És én mégis megtettem. – Valami, ami még mindig lenyűgözte és csodálkozásra késztette.

Kissé elfordította a fejét, hogy a lány szemébe nézhessen.

– Sokkal többre vagyok képes, mint azt gondolnád, Janwar! Bízz bennem ebben, és fogadd el a feltételeit! Mindenki csak nyerhet!

– Hogy a drekbe nyerhetne mindenki? – suttogta, mivel Lisának köszönhetően ismerte a kifejezést.

– Te megkapod a gathendi űrállomás helyét, én pedig megküzdhetek egy óriási földönkívüli szörnyeteggel. – Elvigyorodott. – Látod? Mindenki nyer!

A férfi egy hosszú pillanatig a nőre meredt.

Soval előrehajolt, aggódva összehúzva a szemöldökét.

– Ugye nem gondolkodsz ezen?

Simone csak rámosolygott, az aggodalom vagy az önbizalomhiány legkisebb jele nélkül.

Janwar megkérdőjelezve a saját épelméjűségét, visszafordult Pulcra felé.

– Megbeszéltük! Simone harcolni fog a dothariai ellen, cserébe a gathendi űrállomás helyéért. – Hangjába figyelmeztetést csempészett, és pontosított: – A pontos helyéért!

– Rendben! – Pulcra majdnem felkiáltott, majd örömmel dörzsölte össze a kezét. – Azonnal szólok a szolgáimnak, hogy adják ki a hírt!

 

 

---

[1] A Csillagok háborújában szereplő rancorok a Dathomir bolygón őshonos nagy, félig értelmes, ragadozó hüllők

KILENCEDIK FEJEZET

Fordította: Szilvi

 

A Simone fülébe dugott ideiglenes fordító csak annyit tett lehetővé, hogy megértse a Janwar által mondott akseli szavakat, de a gondolatait illetően tanácstalan maradt. Amennyire megértette, egy fordítóimplantátum lehetővé tette volna, hogy a gondolatait is megértse, de a teste nem fogadta be a chipet. Az igazat megvallva, ez mostanra már megtetszett neki. Az, hogy képtelen megérteni a Tangata legénységének gondolatait, amelyeket a telepátiája állandóan közvetített, valahányszor nem figyelt oda a védelmére, azok fehér zajjá változtak, amely úgy duruzsolt a háttérben, mint egy olyan gép, amely tengerparti hangokat produkál, hogy segítsen az embereknek elaludni.

Empataként azonban nem okozott neki nehézséget Janwar érzelmeinek felismerése. Mindenhol ott voltak, amikor megfogta a kezét, hosszú ujjait összefonta az övéivel, miközben követték Pulcrát a báron keresztül.

Miután a mopszarcú férfi odaszólt a pultos testvérének, hogy hirdesse ki a verekedést, nem volt hajlandó szem elől téveszteni Simone-t.

– Nem hagyhatom, hogy ezután meggondold magad, ugye? – dörmögte durva nevetéssel, miközben egy táblagépet tanulmányozott. – Ó, igen! Máris ömlenek a kreditek!

Simone talán egy kicsit túl sok empatikus lökést alkalmazott, hogy rávegye, hogy beleegyezzen ebbe, mert most őrülten izgatottá vált, és ragaszkodott hozzá, hogy a küzdelemre még aznap este sor kerüljön.

Janwar sem akarta szem elől téveszteni Simone-t. Azt mondta Sovalnak, hogy térjen vissza a hajóra, talán attól tartott, hogy Big Blue-t kérnék meg, hogy ugorjon be és harcoljon, ha a dothariai túl gyorsan végezne a nővel. De Soval visszautasította.

Simone a szeme sarkából tanulmányozta Janwart, miközben élvezte a melegséget, amit pusztán a keze fogása keltett benne. Arra emlékeztette, amit sok évszázaddal ezelőtt érzett, amikor ébredező nőiessége kezdetén a fogadós jóképű fia rámosolygott.

Janwar nem mosolygott, amikor elhagyták a kocsmát. Inkább dühöt és aggodalmat sugárzott. Félelmet és rettegést. Elszántságot és... csodálatot?

Az érzelmek, amelyek ott áramlottak belé, ahol megérintették egymást, mindent elárultak neki, amit nem érthetett meg a férfi gondolataiból: Nagyon akart hinni benne, de ugyanakkor attól félt, hogy súlyosan megsérül, vagy megölik.

Mintha megérezte volna a pillantását, a férfi lenézett rá.

– Mi a drekért mosolyogsz?

– Remegned kellene a félelemtől! – morogta Soval a másik oldalán.

Simone le sem vette a tekintetét Janwarról.

– Most annyira vonzódom hozzád! – vallotta be lélegzetvisszafojtva, megismételve a férfi szavait, amelyeket akkor mondott neki, amikor megölési szándékkal a földre döntötte, és ráült. A férfi beleegyezett, hogy hagyja megküzdeni egy hatalmas idegen szörnyeteggel. És nem kellett használnia az empatikus képességét sem, hogy úgy kényszerítse, ahogy Pulcrával tette. Janwar egyszerűen megbízott benne. Hitt benne. Az egész őrültség ellenére – és a lány tisztában volt vele, hogy ez mennyire őrültségnek tűnhetett a férfi számára – meghajolt a kívánsága előtt.

Janwar szemei tágra nyíltak, miközben a léptei lelassultak.

– Ó, a drekbe! Ez a suja! Miért nem gondoltam erre!? A drekking suja kényszerít téged erre!

Soval rettegve bámult rá. – Azt mondtad, hogy nem hat rád a suja!

Amikor Janwar elkezdett körülnézni, mintha arra keresne valamilyen módot, hogyan menekülhetnének a szorult helyzetükből, Simone felnevetett, és megszorította a kezét.

– Nem a suja miatt van. Akár vizet is ihattam volna, olyan hatással volt rám az a tüzes ital.

Tagadása egy cseppet sem csökkentette a Janwarból áradó elszörnyedést.

– Éppen egy arénába tartasz, ahol egy drekking dothariaival fogsz élet-halál harcot vívni, és éppen most mondtad, hogy vonzódsz hozzám! Lehet, hogy azt gondolod, hogy nem volt hatással rád, de...

A lány megállt, és megrántva a férfit, megállásra késztette, még akkor is, amikor a szavai megérintették a szívét.

– Janwar! – Összevont szemöldökkel felemelte szabad kezét, hogy megsimítsa a férfi szakállas állát. – Ennyire nehéz felfognod, hogy vonzódom hozzád? Tényleg azt hiszed, hogy részegnek kell lennem ahhoz, hogy törődjek veled?

A férfi nagyot nyelt, ujjai összeszorultak az övé körül.

És Simone szíve megszakadt érte.

Közelebb lépett hozzá.

– Nem csak azért vonzódom hozzád, mert pokolian jóképű vagy. – Pillantása végigsiklott a férfi markáns vonásain, és beitta az őt átitató érzelmeket. – Hanem azért, mert bízol bennem. Mert hiszel bennem!

– Hiszek benned – mormolta a férfi. – Én csak...

A nő elmosolyodott. A férfi nem volt hozzászokva ahhoz, hogy ilyen hatalmas bizalmi lépéseket tegyen, és félt, hogy elveszíti őt.

Ellenállhatatlan vágy támadt benne, hogy megcsókolja, hogy érezze a puha, meleg ajkát az övén. Pulzusa hevesen lüktetett, lábujjhegyre emelkedett, és...

– Gyere-gyere! – kiáltott Pulcra türelmetlenül.

Ismét leereszkedve a talpára, fintorogva fordult a férfi felé.

A doboz alkatú férfi megállt néhány lépéssel előttük, és türelmetlenül intve várta, hogy utolérjék.

Felsóhajtva egy sajnálkozó mosolyt villantott Janwarra.

– Tutira meg akartalak csókolni!

A férfi ajka az első halvány mosolyra görbült, amióta találkoztak Pulcrával a kocsmában. – És én tutira hagytam volna!

Simone elégedett mosollyal folytatta a sétát.

Az utca, amelyen a csoport haladt, inkább ledöngölt föld volt, mint aszfaltozott. Nagyon kevés növény maradt meg rajta. A legtöbbnek, amelyik mégis, inkább tűlevelei voltak, mint a fenyőfáknak, talán a bolygó száraz környezete miatt. Különböző járművek haladtak el mellettük: légpárnás kerékpárok, kis személyszállító járművek, amelyeket ő légpárnás autóknak tartott, lényegesen nagyobb szállítóeszközök, amelyek buszként szolgálhattak, kerekes riksák, amelyeket űrlények húztak, és kocsik, amelyek elé lenyűgöző lények voltak befogva, alacsonyabb, kerekebb, púp nélküli tevéknek látszottak, gepárdfoltokkal, beagle-füllel és szakállal. Túl aranyosak!

Megállt volna, hogy megsimogassa az egyiket, de Pulcra betuszkolta őket egy lebegő járműbe, amely elég nagy volt ahhoz, hogy négy felnőtt utas is elférjen benne.

Négy átlagos méretű felnőtt utas.

Pulcra tömzsi teste elfoglalta az egyik ülés nagy részét. Amikor Janwar intett neki, hogy szálljon be, Simone ismét lecsúsztatta a katanája hámját, és úgy döntött, hogy Pulcrával szemben ül le. Janwar mellé siklott, a légpárnás kocsi enyhén ringatózni kezdett a súlyától. Aztán Soval megállt a nyílásban, és próbálta leplezni undorát a Pulcra mellé való bepréselődés miatt.

Küzdve a mosollyal, Simone megsajnálta, és Janwar ölébe csúszott.

Nem lehetett félreérteni Janwar meglepetését és örömét a váratlan akció láttán. Egyik kezét a lány csípőjén nyugtatva csúszott arrébb, hogy helyet csináljon Sovalnak.

Ha Janwar súlya miatt egy kicsit ringatózott a légpárnás jármű, Sovalé miatt annyira kilengett, hogy a lánynak át kellett ölelnie Janwar nyakát, hogy ne essen a padlóra.

Az ajtó becsukódott, aztán a jármű ismét ringani kezdett, amikor Pulcra néhány szolgája is bepréselődött az első ülésre, amit Simone nem látott.

Egy perccel később felhangzott a motor halk zúgása, és elindultak előre.

Simone Janwarnak dőlt, és megpróbált nem mosolyogni, amikor a férfi átölelte. Nem egészen így képzelte el az első alkalmat, amikor az ölében ül.

Ennek ellenére élvezte, és tudta, hogy a férfi is. A felkorbácsolt érzelmei egy része lecsendesedett, elnyomta az elégedettség és a vonzalom, amely akkor töltötte el, amikor a lány nekidőlt.

Az út rövid ideig tartott. A légpárnás autó ablakain kívül egy óriási stadion emelkedett, amely a fejlett technológia és az egyszerű építőanyagok lenyűgöző kombinációjáról tanúskodott, mintha valamilyen ősi, rég kihalt idegen faj építette volna, majd évezredekig üresen állt volna, amíg a Pulcra-féle emberek le nem söpörték, és a lehető legkevesebb kreditet felhasználva korszerűsítették.

Ennek ellenére lenyűgözte. A felettük magasodó kolosszeum elég nagy volt ahhoz, hogy akár egy Super Bowlnak, akár az olimpiai játékoknak is otthont adjon.

Megérkezésük után Simone, Janwar és Soval követte Pulcrát és az embereit a belsejébe, és hamarosan elhelyezkedtek az aréna szerkezetén belül egy magas színvonalúnak látszó váróteremben.

Simone odalépett a túlsó falhoz, és elhúzta a vastag függönyöket, amelyeknek a filchez hasonló, bolyhos textúrája volt.

A szemöldöke felemelkedett. Egy olyan VIP-páholyban voltak, mint amilyeneket a legtöbb földi stadion bocsátott a tehetős sportrajongók rendelkezésére. Ez itt több ezer és ezer padszerű ülésre nézett, amelyek körbevettek egy hatalmas, masszív madárkalitkának tűnő szerkezetet.

Elmosolyodott, miközben végigfutott rajta az izgalom.

– Tangata, itt Janwar!

Amikor a lány megfordult, a férfi épp leengedte a kezét a fülhallgatójától. Simone a felfokozott hallását használva, szégyentelenül kihallgatta a beszélgetés mindkét oldalát.

– Igen, parancsnok? – válaszolt Krigara azonnal. Ahogy kimondta a titulust, az jelezte, hogy csak azért használja, hogy bosszantsa az unokatestvérét.

– Hagyd abba a burát! – csattant fel Janwar. – Helyzet van!

– Mondd el! – mondta Krigara.

– Pulcra tudja, hová mentek a gathendiek, de nem kevesebbért válik meg az információtól, mint egy küzdelemért az arénában.

– Ki harcol? Te vagy Soval?

Janwar a fogait csikorgatta, mielőtt kipréselte volna a választ az összeszorított fogai között. – Egyikünk sem. Simone beleegyezett, hogy ő küzdjön meg a dothariaival.

Káromkodások hallatszódtak Janwar fülhallgatójából.

– Nandara felétek tart. Ő majd beavat a részletekbe.

Simone elmosolyodott, miközben Janwar elkezdte sorolni a parancsokat. Azt akarta, hogy Kova zárja le a Tangatát, és távolról figyelje a dolgokat, míg Krigara, Elchan és Srok’a beleolvad a tömegbe, készen állva, hogy Simone segítségére siessenek. Ha a küzdelem katasztrofálisan balul sülne el, T-nek egy drónt kellene beküldenie, hogy elintézze a dothariait, és mind a tizenkét android alakjában csatlakozni hozzájuk, hogy segítse a menekülésüket.

Janwar olyan aranyos volt. Simone-t nem zavarta, hogy a férfi képtelen volt meggyőzni magát arról, hogy valaki az ő méretével és súlyával képes legyőzni azt az ormótlan lényt, amit Dar mutatott neki. A férfi helyében valószínűleg ő is ugyanezt hinné.

A pokolba is, még mindig ugyanezt gondolta a tehetséges Aváról, aki állítólag megállta a helyét a gathendi katonák ellen. Mikor lett az ő édes, félénk, halk szavú barátnője ilyen vagány?

Pulcra szolgái ételekkel és italokkal bőségesen megrakott tálcákat hoztak nekik. Bár korgott a gyomra, Simone úgy döntött, hogy nem fogyaszt belőle. A szimbióta vírus, amely megfertőzte, megvédené az ételmérgezéstől, ha valami nem tetszene a gyomrának, de a baktériumokkal való küzdelem kimerítené a vérkészletének egy részét. És ő teljes erejénél akart lenni, amikor összecsap a szörnyeteggel.

Janwar az ezt követő három óra várakozást fel-alá járkálással töltötte.

Krigara ugyanezt tette, amikor megérkezett.

Srok’a mereven, komor arckifejezéssel ült, miközben próbálta előre megérezni a mérkőzés kimenetelét. Nyilvánvaló volt, hogy a pszichikai képességei – a belőle áradó frusztrációból ítélve – nem működtek együtt.

Soval az aggodalmát evésbe fojtotta. Szegény fickó határozottan stresszevő volt. És ha nem hagyja abba, hogy nagy kezével folyton a bozontos frizurába túrjon, a végén még kopasz lesz.

Elchan... nem jelent meg, ami arra késztette, hogy elgondolkodjon, vajon milyen szerepet fog játszani.

Mindenki ragaszkodott hozzá, hogy elkísérjék őt és Pulcrát a bejárathoz, amelyen keresztül beléphet az aréna harci ketrecébe.

Pulcra rövid időre megállt egy fegyverfal előtt, és rámutatott. – Megelégszel a saját fegyvereiddel, vagy szeretnél ezek közül használni egyet? Kétlem, hogy az olyan vékony pengék, mint a tiéid, át tudnák szúrni a dothariai bőrét.

Simone tanulmányozta a kínálatot. A fegyverek többsége vastag kard, buzogány és nagyméretű kalapács volt, amelyek legalább olyan nehéznek látszottak, mint ő maga. Nem volt egyetlen kábító vagy robbantó sem. Már kezdte azt hinni, hogy a hátán lógó értékes katanáknál nem fog hasznosabbat találni, amikor a szeme megakadt valamin, ami rézbokszerre emlékeztetett.

– Azokból kérek egy párat!

Pulcra nevetve ingatta a fejét, majd kikapcsolta a fegyverek körüli pajzsot, hogy oda tudja adni azokat a lánynak.

Túl nagyok voltak ahhoz, hogy megfelelően illeszkedjenek az ő kicsi kezéhez, de azért meg tudta oldani.

A zsebébe dugva őket, jelezte, hogy készen áll.

Janwar ismét megfogta Simone kezét, és meglehetősen kétségbeesetten tartotta, miközben tovább követték Pulcrát. Simone szíve gyorsabban kezdett verdesni az érintésre, amely már így is dübb-dübb-dübörgött az izgalomtól.

Egy hosszú, üres alagútban álltak meg, amely egy meglehetősen archaikusnak tűnő, rácsos kapuban végződött, amely mintegy 9 méter magas, és 4,5 méter széles lehetett. A mellette lévő beléptető egység azonban jelezte, hogy a kapu sokkal magasabb technológiájú, mint amilyennek látszott.

Simone kicsit félrehúzta Janwart a többiektől, és rámosolygott.

– Gondolom, nem tudnálak rábeszélni, hogy adj egy szerencsehozó csókot, ugye?

A válla fölött a többiekre pillantott, majd visszafordult.

– Nem lenne bölcs dolog! Már azzal is alapot adtam a pletykás nyelveknek, hogy fogtam a kezed. Ha híre menne, hogy ennél intimebb dolgot is megosztottunk egymással, egyesek azt gondolhatnák, hogy felhasználnának téged csalinak, hogy elkapjanak engem, és megkapják a fejemre kitűzött tekintélyes vérdíjat. Nem akarom, hogy téged is elkezdjenek célba venni!

Szórakozás suhant át rajta, vigyorrá szélesítve a mosolyát.

– Nem hiszem, hogy ez probléma lenne, Janwar! Ha egyszer meglátnak harcolni, tőlem jobban fognak félni, mint tőled!

De a férfi nem viszonozta a mosolyát. Egy hosszú pillanatig csak bámult lefelé, mintha vitatkozna magával. Aztán lehajtotta a fejét, és megérintette az ajkát az övével.

Tűz szikrázott benne, felgyújtva belülről, és eltöltve csodálatos melegséggel. Lábujjhegyre emelkedve átölelte Janwar nyakát, odasimult hozzá, és elmerült a férfi érzésében és illatában. Janwar csókjában volt valami kétségbeesés, mintha attól félne, hogy ez lesz az egyetlen esélye, hogy így átölelhesse a lányt. És így is tett, karjaival szorosan átölelte a nőt. Amint Simone ajkai szétnyíltak, a férfi elmélyítette az érintkezést, és a nyelvét belecsúsztatva megsimogatta az övét.

A fenébe is, tudott ám csókolni!

Amikor végül elhúzódott, Simone zihált.

– Sok szerencsét! – suttogta, vörösesbarna szemei sötétebbek lettek a vágytól, amikor elengedte a lányt.

Simone képtelen volt megszólalni, bólintott, és némán figyelte, ahogy a férfi elsétál a többiekkel, egyedül hagyva őt.

Még az őrök is visszavonultak az alagút túlsó végébe.

– Hűha! – sóhajtotta. – Minden este megküzdenék egy dothariaival, ha minden küzdelem előtt megcsókolna így!

Kicsit megrázta magát, és a kapu felé sétált. Bár Simone az árnyékban maradt, nem okozott neki nehézséget, hogy meglássa a fényesen kivilágított arénát. Ahogy azt előre megjósolta, a hely tele volt, minden padot elfoglaltak az űrlények, akiknek találgatásai állandó zúgással töltötték meg az éjszakát.

Keresztbe font karokkal figyelte, ahogy a nézők elfoglalják a helyüket.

– Élvezted a műsort, Elchan?

Egy káromkodás szelte át a levegőt balra tőle.

– Honnan tudtad?

Megvonta a vállát.

– Hallom a szívverésedet. És Eliana felfedte a segoniaiak egyedi fiziológiáját. – Ez a fiziológia magában foglalta a bőrükben és az izomzatukban lévő színtestecskéket, amelyek lehetővé tették számukra, hogy olyan jól álcázzák magukat, hogy bármilyen mögöttük lévő felületbe bele tudtak olvadni.

Újabb káromkodást eresztett meg. – Ennek bizalmasnak kellene lennie! – Mindenki azt feltételezte, hogy a segoniai harcosok azon képessége, hogy beleolvadjanak a környezetükbe, valamilyen fejlett haditechnikából eredt. Nem tudták, hogy a segoniaiak ezzel a képességgel születtek, és megtalálták a módját annak, hogy olyan ruházatot és páncélt készítsenek, amely reagál a bőrük kémiai változására, és ugyanezt teszi.

– Tudom! És biztosíthatlak, hogy nem megy tovább! – ígérte a lány, még mindig nem nézve rá, nehogy a távolban lévő őrök gyanút fogjanak. – De a hallásom sokkal élesebb, mint másoké. Hallom a szívverésedet, a lélegzetedet, a ruhád halk suhogását. – Elmosolyodott. – A gyomrod különböző hangjait. Bízz bennem, ha azt mondom, nagyobb biztonságban vagy, ha tudom! Már régen megtámadtalak volna, azt gondolván, hogy ellenségként próbálsz észrevétlenül a közelembe lopakodni, ha Eliana nem figyelmeztetett volna előre, és ha nem ismerném már az illatodat!

A segoniai felmordult.

A Simone előtt lévő kapu csattant, majd lassan emelkedni kezdett.

A tömeg éljenezni kezdett.

– Ne kövess az arénába! – parancsolta. – Ez olyan figyelemelterelés lenne, ami sokba kerülhet nekem!

Újabb káromkodás hangzott fel.

– Hívj, ha szükséged van rám!

– Ó, nem lesz rád szükségem! Élvezd a műsort! – Szélesen vigyorogva, Simone besétált a kolosszeumba.

A kiabálás egyre hangosabb lett, és azzal fenyegetett, hogy megsüketül.

Bár tudta, hogy ezek a seggfejek mind azért jöttek, hogy lássák, ahogy széttépi őt a King Kong/rancor szerelemgyereke-szerű dolog, lassan körbekocogott a ketrec széle körül, és integetett a száz-kétszázezer földönkívüli férfinak, nőnek és gyereknek. (Merde! A szülők elhozták a gyerekeiket, hogy lássák ezt a vadságot!?) A tömeg legnagyobb örömére, időnként a levegőbe bokszolt, és úgy táncolt körbe-körbe, mint minden idők kedvenc bokszolója, Muhammad Ali. Arra számítottak, hogy rettegve meghunyászkodik, talán még be is kell kényszeríteniük a ketrecbe a fegyveres őröknek, nem pedig arra, hogy visszatérő bajnokként viselkedik. És úgy tűnt, mindannyian rendkívül mulatságosnak találták, hogy a lánynak fogalma sem volt arról, hogy szét fogják tépni az ő szórakoztatásukra.

Janwar, Soval, Srok’a, Krigara és Dar stratégiailag jól elhelyezkedtek a tömegben. Azok a jóképű fickók pokolian komornak tűntek, amikor Pulcra hangja harsant fel a hangszórókból, és úgy közvetítette bajnoka közelgő érkezését, mint a bemondó egy profi bokszmeccsen.

A tömeg elcsendesedett. Mindenki leült és előrehajolt, alig várva, hogy meglássák, ahogy a félelem eluralkodik Simone-on, és az ezt követő mészárlást.

Az aréna túlsó végén egy még nagyobb kapu kezdett emelkedni.

Simone megállt, és szembefordult vele.

Elismeréssel kellett adóznia Pulcrának. A csigatempó, amellyel a kapu emelkedett, bizonyára fokozta a feszültséget. Rengeteg ideje maradt arra, hogy lopva feltegye a bokszereket, és már majdnem szétdurrant a türelmetlenségtől, amikor végre mozgást pillantott meg az árnyékban.

A kapu megállt.

Olyan csend lett, hogy Simone hallotta, amikor valaki az egyik legmagasabban lévő padon szipogott.

A szíve hevesen kezdett kalapálni. Adrenalin árasztotta el az ereit.

Ekkor a dothariai előugrott a sötétségből.

Simone szemei tágra nyíltak. Basszus, az a valami hatalmas volt! Több emeletnyi magas. Csak a feje – az állától a homloka tetejéig – könnyedén elérte a 2,5 métert.

Az alagúton kívülre érve kiegyenesedett teljes magasságába, és felüvöltött.

A tömeg szívből éljenzett, aztán elcsendesedett, miközben a nő válaszát várták.

Széles vigyorral az ajkán Simone felkiáltott: – Ez! Nagyszerű!

A King Kong-összehasonlítása jó volt, de ami nem a majomra hasonlító tulajdonságait illeti, azok kevésbé hasonlítottak a Star Wars-történetek szörnyetegére, inkább Godzillára. Szürkészöld bunda borította az izmoktól domborodó hosszú karokat, és a teste nagy részét is loncsos szőrcsomók borították, amelyek egy rühes kutyára emlékeztették. Az arca és erőteljes mellkasa viszont ugyanilyen színű pikkelyeket viselt, vonásai pedig némileg kígyószerűek voltak, torz pofával és tátongó szájjal, amelyből rengeteg éles fog villant elő, néhányat közülük legalább egy láb hosszúnak becsült.

A lény felemelte összeszorított öklét a tömeg felé, és ismét felüvöltött. Azoknak a hatalmas kezeknek mindegyike négy karmos ujjal és egy szembefordítható hüvelykujjal büszkélkedhetett.

Így jobban meg tud ragadni, gondolta ironikusan.

Felegyenesedve, nagy, görbe lábakon járt. Vagy inkább döcögött. Ahogy lassan körbefordult, valami arról árulkodott a járásában, hogy a lábai nincsenek egészen rendben, mintha nehezen viselnék a súlyát, vagy valami ilyesmi. És köztük...

A lány bámult.

Lágyékkötőt viselt. Simone azon tűnődött mellékesen, hogy vajon a közönség kedvéért viseli-e, vagy a dothariai korábbi ellenfelei egyszerűen csak meghúzták a határt, amikor a nagy, szörnyeteg pofon vágta őket a golyóival, miközben kétségbeesetten próbálták megakadályozni, hogy megölje őket.

A szörnyeteg nem sok időt hagyott neki a további találgatásokra, mivel hirtelen minden figyelmét rá összpontosította. Hatalmas karjaira támaszkodva, mint egy gorilla, feléje rontott.

Igen. Nem tudta, mit akartak elérni azok a seggfejek, akik genetikailag megtervezték a dothariait, de szemmel láthatóan elrontottak néhány dolgot.

Kissé oldalra fordult, harci pozíciót vett fel, és várta, mit fog az ellenfele csinálni.

A tömeg ismét elcsendesedett, csak a fenevad öklének és talpának földhöz csapódó bumm, bumm, bumm hangjai hallatszottak.

Amikor Simone már azon tűnődött, hogy vajon csak úgy le akarja-e dönteni, megállt, lehajtotta a fejét, és egyenesen az arcába üvöltött.

Hunyorogni kezdett a forró, bűzös szél és a szörnyeteg által felkavart por ellen, és állta a sarat, amíg a szörnyeteg be nem fejezte.

A fenevad rábámult, a levegő úgy járt ki és be a száján, mint egy fújtató.

Simone elfintorodva köhécselt. – Gondolom, a fogvatartóid nem engedik, hogy megmosd a fogad. – Egyik kezével legyezett az arca előtt, hogy kitisztítsa a levegőt. – Komolyan! Valamit kezdened kell a leheleteddel! Már önmagában az is megölhetné az ellenfeleidet.

A szörnyeteg leengedte a szemöldökét, ahogy hunyorogni kezdett aranyszínű szemeivel, amelyek szokatlanul szépek voltak a ronda arcában. És láthatta, hogy nem csak a nézőket érte váratlanul a válasza.

Oké, gondolta, és összedörzsölte mentálisan a kezeit. Kezdődjön a műsor!

Mély levegőt véve, Simone közelebb lépett a szörnyeteghez, és egyenesen visszaüvöltött rá, miközben aktiválta azt az egyetlen fegyvert, amit a többiek közül senki sem láthatott. Empatikus képességét használva elkezdte átvizsgálni a lény érzelmeit, azzal a szándékkal, hogy megváltoztassa és a maga javára fordítsa őket.

 

 

Ha Janwar evett volna valamit a küzdelem kezdete előtt, talán belerondított volna a nadrágjába, amikor a hatalmas dothariai Simone felé rohant, és az arcába üvöltött. Ennyire féltette.

Olyan apró volt a lényhez képest, még ahhoz sem volt elég nagy, hogy kitöltse a kezét vagy a száját, ha úgy döntene, hogy megragadja és magába gyömöszöli.

Simone miért nem félt?

Miért nem reszketett, mint mindenki más, aki bekerült a ketrecbe a szörnyeteggel együtt?

Mi a srulért állt csak ott és vigyorgott?

Miközben a torkában verdeső szívével várakozott, egyik keze már az elrejtett trónium robbantó felé csúszott, a lány csak ide-oda legyezett az arca előtt, és a fenevad leheletére panaszkodott.

A leheletére! Nem mintha bárki, aki elég közel volt ahhoz, hogy hallja őt, értette volna. A jelenlévők többsége vagy elavult, a földi nyelveket nem tartalmazó fordítókkal rendelkezett, vagy egyáltalán nem volt fordítója, és Simone nem beszélte a Szövetségi Közös nyelvet.

A legnagyobb megdöbbenésére, Simone közelebb lépett a szörnyeteghez, és az arcába üvöltött. Nem egy magas hangú kiáltás vagy sikoly, hanem egy teljes, mélyen a torkából felhangzó üvöltés, amin meglepődött, hogy a nő egyáltalán képes erre.

A szemöldöke felemelkedett, és csak bámult.

Srul, mindenki bámult.

Egy pillanatra még a dothariai is meglepődni látszott. Aztán – a fejét még mindig a lány szintjére hajtva – kinyitotta hatalmas száját, és ráförmedt.

Janwar beszívott egy lélegzetet.

Simone ügyesen kitért a szörny csillogó fogai elől, és apró öklét meglendítve, a pikkelyes pofára csapott.

A dothariai feje keményen oldalra csapódott, mintha valaki inkább egy sziklát hajított volna felé.

Janwar szeme elkerekedett. A szíve hevesen kalapált a mellkasában.

A tömeg felzihált.

Mekkora erő kellett ahhoz, hogy egy ütés így félrecsapja a dothariai fejét?

Simone megrázta a kezét, de nem mutatott fájdalmat. A szóbeszéd szerint, annak a szörnyetegnek a pikkelyei kőkemények voltak. Janwar meglepődött, hogy a nőnek nem tört el minden csontja...

Tekintete a lány kezére süllyedt, és elkapta a fémről visszaverődő fény csillogását.

Valahol menet közben fel kellett vennie az ujjperec-páncélt.

A fenevad megrázta a fejét, és zavartan nézett. Aztán düh sötétítette el az arcát. Felháborodottan morgott, magasra emelte az öklét, és a nő felé lendítette.

Simone egy pillanattal azelőtt ugrott el az útból, hogy az ütés a földbe csapódott volna, ahol eddig állt. Mielőtt a por leülepedett volna, felugrott a lény öklére, elrugaszkodott a fenevad karjáról, felugrott, átrepült a levegőben, és egy újabb ütést mért a fülére.

A dothariai oldalra tántorodott, miközben Simone a földre zuhant, és guggolva landolt a talpán.

A nézők kollektíven felziháltak, majd vadul éljenezni kezdtek.

A szörny megőrült, és mindent megtéve, hogy összezúzza a lányt, olyan erővel csapkodta a földet az öklével, hogy Janwar lába alatt megremegett a padló.

Simone minden egyes ökölcsapást kikerült, de nem volt ideje több saját ütést bevinni. Túlságosan lefoglalta, hogy ide-oda szökdécseljen, és csak hajszál híján kerülte el, hogy egy kis folt legyen belőle a sárban.

A fenevad másodpercről másodpercre frusztráltabb lett, és még zavarodottnak is kezdett látszani. Simone megragadta az alkalmat, és...

Drek!

Olyan gyorsan kapaszkodott fel a lény egyik lábára, hogy az alakja elmosódott, majd folytatta a gerincén, megragadott egy szőrcsomót a tarkóján, és úgy lovagolt a nyakán, mintha egy légpárnás motoron ülne.

– Juuhuuu! – üvöltötte földi angolul. – Átkozottul remélem, hogy ezt valaki filmre veszi!

– Mi a srul történik? – kérdezte Krigara a füle mellett.

Janwar megrázta a fejét. – Nem tudom!

A lény megőrült, kicsavarodott és forgolódott, megpróbálta lerázni a nőt. De valahányszor vastag, karmos ujjai túl közel kerültek hozzá, a nő ököllel a tarkójába csapott. Kétségbeesésében a szörnyeteg hirtelen felugrott a levegőbe, és hanyatt vetette magát.

Janwar szíve elszorult a torkában. Ki akarta lapítani!

Simone pillanatokkal azelőtt ugrott le, hogy a fenevad hanyatt esett volna a sárban. Amint a lába földet ért, előre gurult, felugrott, és szembe fordult a lénnyel.

– Ha! Elhibáztál!

A dothariai éppolyan elképedve nézett, mint a közönség.

Megkönnyebbülés viharzott át Janwaron, és szinte megszédült. A csodálat elnyelte a félelmét, és hinni kezdett. Tudta, hogy Simone hihetetlenül ügyes harcos. Másképp nem lett volna képes legyőzni egy gathendiekkel teli hajót. De ez... egy dothariait egyedül legyőzni...

Ez olyasmi volt, amire még egy kiborgot sem gondolt volna képesnek.

A lény felállt, és üvöltve próbálta újra összezúzni a lányt.

Az ujjperec-páncélt a sárba dobva, Simone előhúzta a kardjait, és vágásokat kezdett ejteni a túl közel érkező öklökön. Semmi mélyet. Semmi igazán ártalmasat. Semmi olyat, ami nagyobb fájdalmat okozott volna, mint amit Lisa papírvágásnak nevezne egy olyan hatalmas lénynek, amely ezeket a pengéket fogpiszkálónak használhatta volna, hogy kiszedje a fogai közül korábbi ellenfelei darabjait.

És mégis, miközben Janwar csodálkozva figyelte, a szörnyeteg tétovázni kezdett, mintha nem lenne biztos benne, hogyan támadjon rá. Az ököl csapásai továbbra is zuhogtak, de veszítettek valamennyit az erejükből. Abbahagyta az üvöltést, helyette halk morgás tört elő a torkából.

Simone feszülten bámult rá, már nem volt mosoly a csinos arcán, miközben elpördült az egyik óriási ököl elől, és meglendítette a pengéjét a másik felé. Aztán már azt sem tette, visszadugta a hüvelyébe a kardokat. Amikor oldalra gurult, hogy elkerüljön egy újabb ütést, ismét a helyén lévő ujjpáncéllal állt fel.

A körülötte lévő tömeg szüntelenül kiabált. A fele azt akarta, hogy vágja ki a dothariai szívét. A másik fele arra biztatta a fenevadat, hogy falja fel a nőt.

De valami leírhatatlanul bizarr dolog történt.

A dothariai teljes magasságába kiegyenesedve bizonytalanul tanulmányozta a nőt, majd hátrálni kezdett.

Simone tett egy lépést felé.

A fenevad a fejét ide-oda forgatva ismét elhátrált. Egy lépés. Két lépés.

Hatalmas, izmos mellkasa gyorsabban kezdett emelkedni és süllyedni. Szemei elkerekedtek, és a félelem egyértelmű jeleként forogtak a szemüregükben, miközben igyekezett eltávolodni tőle.

– Mi a drek? – mormolta Janwar.

Simone arcán lassú mosoly siklott végig.

Újabb lépést tett a lény felé.

A dothariai figyelmeztető morgást adott ki, és ismét elhúzódott.

Simone arca felderült az örömtől, majd toporogni kezdett, és látszatütésekkel szurkálta az előtte lévő levegőt, miközben valami olyasmit magyarázott, hogy lebeg és csíp, mint a földi rovarok.

Mindenki megdöbbenésére a dothariai teljesen megfélemlítettnek tűnt.

Elfordult a nőtől, és az alagútja felé kezdett rohanni. De a kapu becsapódott.

Rettegve felüvöltött, és hátrapillantott a válla fölött.

Simone ismét egy kis táncot lejtett a lábával.

A dothariai megfordult, és hatalmas ujjaival megragadta a ketrec oldalát, karmai a rácsok közé csúsztak.

A túloldalon lévő tömeg felsikoltott és szétrebbent, kétségtelenül attól tartva, hogy a szörnyeteg szétmorzsolja a rácsokat, és felfalja őket. De a dothariai nem tudott széttörni egy olyan ketrecet, amelyet kifejezetten az ő visszatartására építettek.

Nem mintha nem próbálkozott volna. Üvöltve rángatta, húzta és próbálta szétzúzni a ketrecet, de hiába.

Megállt, és átnézett a válla fölött.

Simone abbahagyta a táncot, és felé sétált.

Most a dothariai sikoltozott. Kétségbeesetten próbált elmenekülni a nő elől, és elkezdett mászni a ketrec oldalán, mintha létra lenne. A nézők a túloldalon egymást taposva igyekeztek szétszéledni. Az aréna többi nézője nyugtalanul mocorgott, miközben a lény olyan magasra mászott, amilyen magasra csak tudott, mielőtt a ketrec teteje nem kezdett a csúcs felé emelkedni.

Janwar visszafordította a figyelmét Simone-ra.

Eltúlzott ártatlan arckifejezést öltve megvonta a vállát, felemelte a kezét – tenyérrel felfelé – az oldala mellett, mintha azt akarná mondani: „Hé, nem tudom, mi a baj vele”.

Elnevette magát. Janwar nem akarta elhinni, de tényleg nevetett, és csodálkozva ingatta a fejét. Mi a dreket csinált vele?

A lény remegő kupacba kuporodott a ketrec oldalán, kaparászó lábával próbálta megtartani magát.

A nézők, akik nem futottak el rémületükben, döbbent hitetlenkedéssel bámultak.

Csend lett.

Néhány hosszú perc elteltével Simone addig nézett körül, amíg meg nem pillantotta Pulcra tömzsi alakját magasan a páholyában, és így szólt: – Ez azt jelenti, hogy én nyertem?