3.-4.-5. Fejezet

HARMADIK FEJEZET

 

Fordította: Szilvi

 

Azonban aggódni kezdett, amikor Simone nevetése hirtelen abbamaradt, és ismét összerezzent.

Egy halk kopp, kopp, koppanás hangja terelte Janwar figyelmét a kardra, amelyet a nő még mindig a kezében tartott. Az éles hegyéről vér csöpögött lefelé, egy kis tócsát képezve a fedélzeten.

A férfi a homlokát ráncolta. Ez az ő vére volt, vagy gathendi vér? A gathendiek és a földiek vére egyaránt vörös volt, így nem tudta megmondani.

Visszakényszerítette a figyelmét a lány arcára.

– Át kell mennünk a gathendi hajóra, és ki kell hallgatnunk azt a néhány életben maradt grunarkot!

– Egyetértek!

Jó jelnek tekintette, hogy a nő ezúttal nem tiltakozott a közös együttműködés hangoztatása ellen. Lisa üzenete bizonyára meggyőzte arról, hogy megbízhat bennük.

– Miért nem teszünk előbb egy gyors kirándulást az egészségügyi részlegbe? – javasolta. – Több sebed van, és látom, hogy fájdalmaid is vannak. – Amint a szavak elhagyták a száját, megkérdőjelezte a bölcsességüket. Mint ügyes és félelmetes harcos, a lány nem biztos, hogy értékelné, hogy rámutatott erre.

De nem fintorodott el, vagy jelezte más módon, hogy megsértette volna. Ehelyett hüvelyébe dugta a második kardját is, és elnézve a férfi mellett, Elchanra pillantott.

– Egészen véletlenül nincs egy kis segoniai vérkészleted, ugye?

– De van! – Janwar intett a lánynak, hogy kövesse, és elindultak a dokkolóöböl kijárata felé. – Adaos, a Ranasura főorvosa biztosított minket arról, hogy a segoniai vérrel történő transzfúzió biztonságos a Földlakók számára. De azt nem tudom, hogy a többi vérünk kompatibilis-e, ezért Elchan gyakran adományozott, hogy biztos legyen elégséges készletünk.

Simone a válla fölött Elchanra pillantott.

– Ez nagyon figyelmes volt tőled. Köszönöm!

Elchan bólintott, miközben ő és a többiek szorosan a nyomukban maradtak.

Janwar lassú tempóban haladt, tudatában annak, hogy az ő lábai hosszabbak, mint a nőé. Bár magasabb volt Lisánál, a feje teteje alig érte el a férfi vállát. Valamint úgy is tett, mintha nem venné észre, hogy a lány eléggé erősen sántít. Az a tény, hogy sikerült neki egyenesen tartania magát, megfeszíteni a vállát, és felemelni az állát a rengeteg vérző seb ellenére, amelyeket a férfi katalogizált, a büszkeségét és az elhatározását bizonyította, hogy nem mutat gyengeséget.

Vuan, ezt csodálta.

– Adnék neked silnát, hogy felgyorsítsam a gyógyulásodat, de Adaos azt tanácsolta, hogy ne tegyük. Úgy tűnik, azt gondolja, néhány Földlakó nem reagálna rá jól.

Amikor egy pillantással felszólította a nőt, hogy magyarázza el, miért, a lány hallgatott.

Talán majd idővel.

A bakancsuk a patyolattiszta padlón dobbant, miközben Janwar végigvezette a lányt egy hosszú, makulátlanul fehér folyosón, balra fordult, és bevezette a Tangata három orvosi rendelőjének egyikébe.

Átnyújtotta unokatestvérének az adattáblát.

– Gondoskodok Simone sebeiről. Ti többiek menjetek a hídra. Kapcsoljátok be újra az álcázórendszerünket, és tartsátok szemmel a gathendieket. Nem hallottuk, hogy vészjelzést küldtek volna, de lehet, hogy egy privát csatornán sikerült sugározniuk egyet.

– Annyira lefoglaltam őket, hogy kétlem, hogy lett volna rá idejük – jelentette ki Simone tárgyilagosan. – Azt hitték, hogy szereztek egy tehetetlen áldozatot, akit könnyen leigázhatnak.

Soval felmordult. – Ehelyett téged kaptak!

A nő rávigyorgott a férfira. – Hű, de jól csinálták!

A férfiak felnevettek.

Janwar azt kívánta, bárcsak láthatta volna, hogy a srulba tudott ez a megtévesztően kecses Földlakó annyi gathendit megölni. Elkapta Srok’a tekintetét.

– Arra az esetre, ha mégis küldtek volna vészjelzést, légy résen!

Bólintva, a többiek távoztak.

Janwar a helyiségben lévő két kezelőágy egyikére mutatott.

– Ha felmászol ide, megnézem, mit tehetnénk, hogy megszabadítsunk a sebeidtől.

A lány kíváncsi pillantást vetett rá, miközben az ágyhoz lépett. – Te parancsnok és orvos is vagy?

A férfi elvigyorodott.

– Bár lehet, hogy ezt nem találod túl megnyugtatónak, de jelenleg nincs orvosunk. Én pedig parancsnok vagyok, akinek nincs hivatalos orvosi képzettsége.

A nő komoran bólintott. – Ez tényleg nem túl megnyugtató!

Nevetett. – De amikor úgy döntöttem, hogy fellázadok az akseli kormány ellen, rendszeresen sebek sokaságát szereztem, és hamarosan úgy találtam, hogy a legjobb, ha mindent megtanulok a gyógyításról, különösen, mivel az unokatestvérem ragaszkodott, hogy csatlakozzon hozzám. Úgy gondoltam, hogy a harc megéri, hogy elveszítsem a saját életemet, de nem tudtam elviselni a gondolatot, hogy ő is elveszítse az övét.

Janwar minden alkalommal megkérdőjelezte a választását, amikor Krigara sérülést szenvedett, egészen addig, amíg az unokatestvére világossá nem tette, hogy ő is elvesztette a szüleit, és mindent meg akar tenni, hogy a felelős grunarkok megfizessenek érte.

Janwar felkapott egy orvosi adattáblát, és ismét az ágy felé intett.

Simone-nak fel kellett ugrania, hogy formás hátsója a matracon landoljon, amely elég magas volt ahhoz, hogy a legénységének magasabb harcosai is elférjenek rajta.

Janwar úgy tett, mintha nem hallotta volna a fájdalommal teli szisszenést, amit a művelet kiváltott, és elgondolkodott azon, hogy vajon fel kellett volna-e ajánlania a segítségét. Lisát leszámítva olyan régóta nem töltött időt női társaságban, hogy elfelejtette, hogyan kell viselkedni. De Simone mindenben olyan harcosnak tűnt, mint amilyenek az emberei is voltak. És ők káromkodásokat zúdítottak volna rá, ha segíteni merészelt volna nekik.

Beírt egy parancsot az adattáblába.

Egy mechanikus kar egy diagnosztikai pálcával ereszkedett le a mennyezetről, és lebegett a lány feje fölött.

– Ha lefekszel, elvégzek egy gyors vizsgálatot, és meglátom, hogy mire...

– Erre nincs szükség! – mondta a lány, mosollyal enyhítve a félbeszakítást. – Csak egy transzfúzióra van szükségem.

A férfi rámeredt. A ruháján lévő tépett szakadások felszakadt húsra és súlyos vágásokra engedtek bepillantást. Abból ítélve, ahogy az egyik karját szorosan az oldalához szorította, most, hogy letette a fegyvereit, valószínűleg néhány bordája is eltört. – Biztos vagy benne?

– Igen.

Mivel nem akarta erőltetni a lányt ilyen hamar, miután elnyerte a bizalmát, vérátömlesztést rendelt el.

Egy második mechanikus kar ereszkedett le a mennyezetről, a végén egy csőhöz csatlakoztatott tűvel. Miközben Simone figyelte a közeledését, az alján lévő mechanizmus folyadékot permetezett a könyékhajlatába. A fény rácsmintát alkotott a halvány, nedves bőrön. Aztán a tű tévedhetetlenül megtalálta a vénáját.

Vörös vér kezdett lefolyni a csövön, és belekerült a viharvert testébe.

– Azt legalább megengeded, hogy néhány vágásodra imaashut fújjak? – kérdezte.

A lány szemöldöke összehúzódott. – Az meg mi?

– Egy fájdalomcsillapító, amely minden baktériumot is elpusztít, ami utat talált a sebeidbe. A gathendiek nem a leghigiénikusabb grunarkok a galaxisban, ezért az a legjobb, ha a lehető leggyorsabban lefertőtlenítjük az általuk okozott sérüléseket.

– Keményebb vagyok, mint a legtöbb Földlakó, és a betegségekre is kevésbé vagyok hajlamos.

Megragadott egy flakon imaashut, felemelte, és felvonta a szemöldökét. – Mindazonáltal...?

A nő elégedetlenül felsóhajtott, ami mulattatta a férfit. Aztán – óvatosan, nehogy megmozdítsa a tűt a karjában – felrántotta az inge szegélyét a melléig.

Janwar alig vette figyelembe a nő karcsú derekát és enyhén izmos hasát, miközben homlokráncolva nézte a felfedett sebet. Még annál is rosszabb volt, mint gondolta.

– Ezt rendesen ki kellene tisztítanunk és le kellene zárnunk!

A nő megrázta a fejét. – Nincs rá idő. Vissza akarok térni a gathendi hajóra, mielőtt a még lélegző emberek meghalnának!

Ha nem aggódna amiatt, hogy sikerült vészjelzést leadniuk, ragaszkodna hozzá. De nem akart a gathendi hajón lenni, ha megjelennének még többen. A legjobb lenne, ott elintézni a dolgokat, amilyen gyorsan csak lehet, aztán visszatérni a Tangatára.

Az orra alatt morogva közelebb vitte az imaashu-flakont, és bőségesen elkezdte a vágásra fújni.

Simone megrándult, amikor a folyadék a húsához ért.

Megállt, és a lány izzó, borostyánszínű szemébe nézett.

– Fáj? – Ő volt az első Földlakó, akinek elsősegélyt nyújtott. Lisa jó egészségnek örvendett – bár az élelmiszeradagolás miatt kissé éhes volt –, amikor ő és a többiek a fedélzetre jöttek.

Simone ajkai fanyar mosolyra húzódtak.

– Nem, csak hideg.

– Elnézést – mormolta.

A nő hagyta, hogy a karján lévő vágásokat is lefújja, mielőtt legyintett volna.

– Meg kellene néznem a hátadat!

– Jól vagyok! – erősködött a lány, és a homlokát ráncolva nézte a tűt, amelyből továbbra is folyt a vér. – Meddig fog ez tartani?

A férfi az orvosi adattáblára nézett, pislogott, újra ellenőrizte, majd a lányra meredt.

– Hogy lehet, hogy valakinek, aki akkora, mint te, több vérre van szüksége, mint egy akkorának, mint Soval?

A nő oldalra billentette a fejét. – Soval a Nagydarab Kék?

Felnevetett volna a becenéven, ha nem lett volna ennyire zavarodott. – Igen.

A lány tekintete lejjebb siklott, miközben megvonta a vállát. – Azt hiszem, a gathendiek többtől szabadítottak meg, mint gondoltam.

Ha a gathendiek ennyi vértől szabadították volna meg, már nem maradt volna benne semennyi!

Vagy igen?

Talán még egyszer át kellene néznie a Földlakókról szóló anatómiai jegyzeteket, amelyeket Adaos küldött neki.

– Ha ezt inkább nem részleteznéd – mondta Janwar lassan, a lány zárkózott arckifejezését figyelve –, akkor talán adhatnál felvilágosítást egy másik kérdéssel kapcsolatban.

A szemöldökét leeresztve, óvatosan figyelte a férfit.

– Mit szeretnél tudni?

A férfi félretette a tabletet, és karját összefonva a mellkasán, nekidőlt a második ágynak.

– Ki a srul az a Jack Sparrow?

A nő egész arca felderült, ahogy nevetett.

Janwar elmosolyodott, és maga is megkönnyebbült. A lány mosolya elbűvölő volt, és lehetetlennek találta nem viszonozni.

A nő szemei elkerekedtek, és hirtelen abbahagyta a nevetést. – Várj, te nem vagy telepata, ugye?

– Nem! – Ha telepata lenne, attól tartott, a kísértés, hogy belemerüljön a gondolataiba, és választ keressen azokra a kérdésekre, amelyekre a lány kerülte a választ, túl nagynak bizonyult volna számára. – Miért?

– Hol hallottad ezt a nevet?

– A Jack Sparrow-t?

– Igen.

– A Tangata titkosítása támadhatatlan, ezért minden kommunikációt én kanalizálok a földiekkel. Amikor Lisa először kommunikált Elianával, hallottam, hogy nevetnek a nyilvánvaló hasonlóságomon. – Ekkor rádöbbent valamire. – Ó! Te is ugyanerre gondoltál, amikor először megláttál? – Ezért gondolta, hogy telepata?

– Igen – ismerte be a lány.

Janwar nem volt biztos benne, hogy erre mit kellene reagálnia. – Tényleg hasonlítok rá?

Simone szemében felvillant egy csipetnyi szórakozás.

– Igen, bár te magasabb vagy.

Összeszűkítette a szemét. – Úgy tűnt, hogy mulatságosnak találják. Megsértődve kellene éreznem magam?

A nő telt ajkai vigyorra húzódtak. – Egyáltalán nem. Jack Sparrow egy szereplő abban, amit ti szórakoztató videóknak neveznétek. Ő egy jóvágású kalóz, aki rendszerint keresztbe tesz annak a sok férfinak és nőnek, akik a halálára áhítoznak.

Megsimogatta a szakállát. – Jóvágású, mi?

Ismét felnevetett, és ezúttal sikerült úgy megtennie, hogy nem rándult össze a fájdalomtól.

Addig észre sem vette, hogy a lány szemének borostyánszínű ragyogása mintha halványulna, barnává változtatva azt. – A szemed már nem világít olyan fényesen.

– A fájdalom enyhült, hála a transzfúziónak.

– A fájdalomtól ragyognak?

A lány bólintott. A tű visszahúzódott a karjából.

– Végre! – Láthatóan felderült a hangulata, és felpattant az ágyról.

– Óvatosan! – figyelmeztette a férfi, visszaemlékezve a sántítására.

– Jól vagyok! Ne kényeztess! – figyelmeztette jóindulatúan. – Kezdelek megkedvelni, és ez tönkretenné a dolgot!

Akkor igaza volt. Úgy kell bánnia vele, mintha a harcosai közé tartozna.

– Akkor mi a srulért vesztegetjük itt az időt – vágott vissza mosolyogva –, amikor néhány gathendi már alig várja, hogy kihallgassuk őket!

Vigyorogva, pimaszul tisztelgett a férfinak.

– Sokkal jobb! Mutasd az utat!

 

 

A gathendi hajó dokkolóöble kisöprődött, amikor Simone kiiktatta a légköri gátat. Csak a mentőkapszulája maradt benne, egy komp, amely majdnem olyan szarul nézett ki, mint az, amelyiket feltört az űrben, és néhány lezárt, viharvert, szürke vadászgép. A falakhoz olyan felszerelések halma tapadt, amelyeket nem tudott azonosítani, valószínűleg odamagnetizálták őket. A padlót pedig több vérfolt is tarkította, amelyek az első gathendiekből származtak, akiket a mentőkapszulából való kilépése után ölt meg.

– Elfelejtettem megkérdezni – mormolta Janwar a pilótaülésből, miközben a tágas kompot a hangárba irányította –, hol találtad azt a fehér ruhát, amit korábban viseltél? Nem volt rajta farok, így feltételezem, hogy nem a gathendieké volt.

– A mentőkapszulában volt. – Nem akarta felvenni, amikor a gathendiekkel vívott harca visszajuttatta az öbölbe, de – technikailag – Simone nem volt halhatatlan. Csak rendkívül nehéz volt megölni.

A lefejezés működne. Ahogy a tűz is, ha nem tudna elmenekülni előle. Míg az extrém vérveszteség megölne egy vámpírt, addig egy Halhatatlan Őrző inkább a medveállatkák hibernált állapotához hasonló sztázisba kerülne, amíg új forrás nem érkezik. Ugyanez igaz az extrém hidegre, vagy a kiszáradásra is. A pokolba is, Stanislav túlélte, hogy két évig el volt temetve Susan pincéjében, miután majdnem felrobbantották. Ennyire nehéz volt megölni egy Halhatatlan Őrzőt.

A Földön.

Az űr vákuumában azonban nem volt biztos, ezért a vége felé szánt néhány másodpercet arra, hogy felvegye a terjedelmes, idegesítő lasarai űrruhát.

Krigara kíváncsi pillantást vetett rá.

– Ezt akkor is viselted, miközben harcoltál a gathendiek ellen?

A pokolba is, dehogyis. Az túl kényelmetlen lett volna. Az a cucc elnyelte őt.

Simone megrázta a fejét, és az öböl felé biccentett.

– Nem vettem fel, amíg nem követtem ide az utolsó néhány megmaradt embert, és nem láttam, hogy el akarnak menni.

Janwar hátranézett rá a válla fölött. – Meglep, hogy volt időd felvenni.

A lány megvonta a vállát. – Gyorsabb vagyok, mint gondolnád.

A férfi kuncogott. – Kétségtelenül az vagy.

Ez mosolyt csalt ki belőle. Kezdte megkedvelni ezeket a fickókat, és remélte, hogy jó úton haladnak.

Janwar simán letette a kompot.

Amint a motor leállt, Krigara felállt, és a rámpát leeresztő vezérlőpult felé nyúlt.

Simone felugrott, és elkapta a karját.

– Várj, kikapcsoltam a légköri gátat! – A katanájával. Az idő rövid volt, és remélte, hogy az élő gathendiek jelenléte a hangárban megakadályozza, hogy a kompba mászó seggfejek kinyissák a hangár ajtaját és elmeneküljenek.

Sajnos nem így történt.

Elmosolyodott. – Megjavítottam.

Ez meglepte a nőt. – Tényleg? – kérdezte, elengedve a férfit. – Mikor?

– Amíg te azzal voltál elfoglalva, hogy újraindítsd a komp motorját.

– Ó. Akkor már biztonságosan kimehetünk védőruha nélkül?

– Igen.

Simone megerősítésért Janwarra pillantott, amikor csatlakozott hozzájuk. Valamiért benne bízott meg a legjobban.

A férfi bólintott. – Biztonságos.

Krigara beütött egy kódot a konzolba.

Mivel Simone nem tudta elolvasni, bármilyen nyelvet is használtak, megjegyezte a sorrend mintázatát. Csak a biztonság kedvéért.

Amikor a rámpa ereszkedni kezdett, Janwar és Krigara elindult, hogy a nő elé álljon, míg Kova és Srok’a mögé lépett.

Simone a szemeit forgatva megköszörülte a torkát.

Ahogy számított is rá, Janwar és Krigara megfordult, hogy ránézzenek. Átlépett a köztük nyílt kis résen, és átvette a vezetést.

– Ez most már az én hajóm! Én megyek előre! – Amikor Krigara tiltakozásra nyitotta a száját, a nő figyelmeztetően elfintorodott. – Én megyek előre! Ti mindannyian a vendégeim vagytok.

Felvonta a szemöldökét, az unokatestvérére pillantott, majd elmosolyodott. – Igen, ni’má!

A lány szeme összeszűkült. – Remélem, ez az idegen megfelelője az asszonyomnak!

– Az – erősítette meg Janwar. – A Szövetségben általánosan használt kifejezés egy nem kötődött nő megszólítására.

– Jó tudni!

Simone lesétált a rámpán, amint az befejezte a leereszkedést.

A bakancsok dobogtak a fémen, ahogy a harcosok követték őt.

– Ez a mentőkapszulád?

Megfordulva látta, hogy Janwar a kapszula felé mutat.

– Igen. Nem vagyok benne biztos, hogy a robbanás miatt néz ki ilyen megviseltnek, vagy azért, mert áthatolt a qhov’rum falain.

– Valószínűleg mindkettő – mondta, miközben az elmaszatolódott vérfoltokhoz értek a hangár padlóján. – Mi történt itt?

Simone élvezettel mosolygott. – A gathendi fogadócsapat úgy gondolta, hogy foglyul ejtenek. – Hüvelykujjával a kapszula felé intett. – Ott benn is kellene lennie egy holttestnek, ha nem szívta ki a vákuum, amikor a menekülő kompban ülő fattyak kinyitották az öböl ajtaját. – Undorodva megrázta a fejét. – Még az sem érdekelte őket, hogy néhány társuk még mindig itt van és mozog. És tudták, hogy kikapcsoltam a légköri pajzsot.

– Ezért hiszem, hogy az egyetlen jó gathendi a halott gathendi – mondta.

Simone elvigyorodott. – Tetszik a gondolkodásmódod, parancsnok!

– Csak Janwar. Az embereim csak azért használják a hivatalos megszólítást, hogy bosszantsanak.

A nő felnevetett.

– Akkor az is tetszik nekem, ahogy ők gondolkodnak! – A Halhatatlan Őrzők gyakran ugratják és cukkolják egymást, hogy enyhítsék az unalmat, és feldobják azt a néha elég sötét létet. Végül is vámpírokat öltek a megélhetésükért.

A körülötte álló harcosok felnevettek. Míg mindegyiküknél robbantó vagy O-puska volt, ő a kardjait és tőreit hüvelyben tartotta, tudatában annak, hogy mi vár rájuk az öböl ajtajának túloldalán.

Amikor odaért, Simone tanulmányozta az ajtó mellett lévő belépőpanelt. – Tudja véletlenül valaki ennek a kódját?

Krigara előrelépett. – Én igen. Megkerültem a biztonsági protokolljaikat, és a saját kódomat adtam meg. – Beírt egy sor számot vagy szimbólumot.

Amikor az ajtó zörögve felemelkedett, Simone elmosolyodott. – Hát nem egy ügyes fickó vagy?

A férfi vigyorogva kivillantotta a fogait.

Simone megacélozta magát a vér és a halál illata ellen. Az a tény, hogy mindkettő ismerős volt neki, hála annak a több ezer vámpírnak, akiket az évszázadok során megölt, nem jelentette azt, hogy tetszett is neki. És ezúttal szinte hátratántorította őket a gathendiek állott mocsárvíz bűze.

– A fenébe, a gathendiek bűzlenek! – panaszkodott, miközben vezette őket az első folyosón.

Az őt követő férfiak egyetértően mormogtak.

Simone a vártnál több gathendi katonával találkozott a hajón, így rengeteg hulla várta őket. Simone nem lassított, amikor a holttestekhez ért. Egyszerűen átlépett rajtuk, azzal a szándékkal, hogy elérjen azokhoz, akiket élve hagyott. A vérátömlesztésnek köszönhetően az őt gyötrő fáradtság legrosszabb része is elmúlt. A legtöbb vágásnak és sérülésnek, amit szerzett, már gyógyulóban kellett lennie, a szélek összeérve összezáródtak, mielőtt heggé halványultak volna. De a hátán lévő seb mégis égni kezdett. Nem gondolta, hogy nagy dolog – csak egy újabb mély vágás, mint a többi –, de most már bánta, hogy nem adott Janwarnak egy percet, hogy megnézze.

Bár gyorsan gyógyult, ez nem volt mindig kényelmes folyamat. És az az imaashu cucc, amit a férfi ráfújt a többi vágásra, megkímélte volna a fájdalomtól.

Mentálisan megvonta a vállát. Hát jó!

Egy zizegő hang mozgásra figyelmeztette őket a közelben. A többiek felemelték a fegyvereiket, és lassítottak a tempójukat. Simone csak befordult a sarkon.

Fél tucat gathendi feküdt holtan egy halomban. A rohadékok azt hitték, hogy ha csoportosan rávetődnek, az majd leteríti, de nem így történt. Csak könnyebb célponttá tette a puha hasukat, és hozzáférést adott neki a robbantóikhoz.

Egy hosszú vérfolt kezdődött a halom szélénél, és elfelé vezetett a folyosón egy túlélőhöz, aki a karját használva csúszott előre a hasán. Valahányszor a karjaival előrébb húzta magát, vastag farkának hegye a padlónak támaszkodott, és segített egy lökéssel.

Simone oldalra billentette a fejét, ahogy figyelte a férfit.

– Hmm! Nem vettem figyelembe a farkát. – Elég menő volt, hogy így tudták használni a farkukat. A társaira pillantott. – Néhány túlélő talán egy kicsit messzebbre jutott, mint ahogy becsültem.

A hangját meghallva a gathendi felzihált, és a hátára gurult.

A nő megfeszült, készen arra, hogy előrevágjon, és elkobozzon minden fegyvert, amit a férfi esetleg felemel. De a keze üres volt.

– Az összes túlélőt lefegyvereztük – említette Krigara.

A nő felvonta a szemöldökét. – Amíg én a kompban voltam?

– Igen.

Gyorsan dolgozhattak.

Janwar a homlokát ráncolta, ahogy előre sétáltak.

– Miért nem használja a lábait?

– Mert letérdeltettem – mondta nekik Simone.

Mindenki értetlenül bámult rá.

– Térden lőttem egy robbantóval, amit az egyikükről rántottam le.

– Ah. – Janwar megállt a gathendi mellett, miközben az újra a hasra fordult, és gyorsabban kezdett előrecsúszni.

– Oké! Hogyan akarod ezt csinálni? – kérdezte Simone, miközben a gathendi elé lépett, hogy megállítsa a haladását. – Mindegyiket akkor akarod kihallgatni, amikor rájuk találunk, vagy előbb mindet összetereljük? – Kevés tapasztalattal rendelkezett a kihallgatásban. Amikor vámpírokra vadászott, mindig azt találta a legjobbnak, ha a lehető leggyorsabban elintézi őket. Ez mindig kegyesebbnek tűnt, különösen azért, mert sokuk nem vált volna őrült gyilkossá, ha nem fertőződtek volna meg az agyukat károsító gathendi-vírussal. Az egyetlen alkalom, amikor megállt, hogy kérdéseket tegyen fel, az akkor volt, amikor neki és a testvéreinek fel kellett kutatniuk néhány eltűnt Halhatatlan Őrzőt, akiket az ellenség a saját személyes hadseregévé akart alakítani.

Janwar elgondolkodott egy pillanatra.

– Azt hiszem, az lenne a legjobb, ha előbb összeterelnénk őket.

– Ha már mindannyian együtt vannak, akkor jó zsaru/rossz zsaru, vagy rossz zsaru/még rosszabb zsaru lesz? – kérdezte.

Újabb üres tekintetek.

– A jó zsaru/rossz zsaru az, amikor az egyikünk kedves, és úgy tesz, mintha segíteni akarna nekik, hogy megnyerje őket magának, míg a másik a frászt hozza rájuk.

Janwar ajka megrándult. – Ah. Rossz zsaru/még rosszabb zsaru.

Bólintott. – Gondolom, ez ugyanolyan hatékony!

– Még inkább, ha az egyiket a többiek előtt hallgatod ki.

– Hogy ösztönözze a többieket is a beszédre – fejezte be a lány a férfi helyett. – Oké! Megmondom, mi lesz... – Körülnézett. – Van egy laborjuk a sarkon, ami inkább egy kínzókamrára hasonlít. Két rácsos cella határolja, így bárki, akit oda tesznek, első kézből láthatja, mit művelnek a kísérleti alanyokkal. – Az utolsó szavakat gúnyosan mondta, és minden undorral átitatta, amit az idegen faj iránt érzett, amely megpróbálta – és még mindig próbálja – kiirtani az emberiséget, hogy megszerezhessék a Földet. – Mindannyiukat betehetjük oda.

Janwar bólintott. – Jól hangzik.

– Összegyűjtöm neked a túlélőket, hiszen emlékszem, hol vannak mindannyian – ajánlotta fel.

De a férfi megrázta a fejét. – Gyorsabban megy, ha mindannyian csináljuk.

Nem igazán. A férfi azonban nem tudta, hogy ő természetfeletti gyorsasággal és erővel rendelkezik, és úgy gondolta, jobb, ha ezt megtartja magának. A régi szokásokat nehéz feladni. És még nem állt készen arra, hogy felfedje, mennyire különbözik Lisától, az egyetlen másik Földlakótól, akivel a férfi eddig kapcsolatba került.

– Akarod, hogy rajzoljak neked egy térképet vagy valamit, ami segíthet megtalálni őket? – Bár a gathendi hajó lényegesen kisebb volt, mint a Tangata, még mindig folyosók labirintusát tartalmazta.

– Nem szükséges! – Janwar beütött néhány parancsot az egyik csuklóján viselt elektronikus panelbe. Másodpercekkel később egy háromdimenziós holografikus kép emelkedett fölé, amely a hajó többrétegű térképét jelenítette meg, kiegészítve villogó piros pontokkal, amelyek a fedélzeten maradt összes életforma helyét jelezték.

Közelebb lépett, megkereste a hat megmaradtat a térképen, és elmosolyodott.

– Ez annyira király! – Megfogta Janwar kezét, és enyhén megrántotta a csuklóját, majd a karját ide-oda mozgatva megváltoztatta a látásszöget. Még a kezével is átsiklott a képen, egy pillanatra eltorzítva azt. De az gyorsan visszaformálta magát. Elragadtatottan felnevetett, és felnézett a férfira. – Honnan szerezted meg a hajó terveit?

– Minden hadihajó tervrajza megvan, legyen az az Aldebari Szövetség tagja vagy sem!

Szórakozás járta át, ami egy pillanatra elfeledtette vele a hátában érzett fájdalmat. – Gondolom, ez elég hasznos, tekintve a kalóz tevékenységeiteket.

Komoran bólintott. – Nagyon hasznos!

Simone elnevette magát, és csak ekkor vette észre, hogy még mindig fogja a férfi kezét. Az eltörpült a férfi bőrkeményedéses kezei mellett. Elengedve, nem tudta megállni, hogy még egyszer ne legyezzen át a képen a kezével.

Janwar ajka megrándult.

– Gondolom, nem tudnálak rábeszélni, hogy nekem is készíts egy ilyet, ugye? – kérdezte, a csuklópántra mutatva.

– Talán. De most más dolgunk van!

– Rendben! – Egy része még egy kicsit halogatni akarta a dolgot. A sérült gathendiek idehozása és cipelése valószínűleg még jobban megfájdítja a hátát. De amit meg kellett tenni, azt meg kellett tenni. A holotérképre mutatott.

– Ezt a hármat majd én elhozom. A többit pedig feloszthatjátok egymás között.

A férfiak egymásra néztek.

Srok’a megköszörülte a torkát.

– Biztos, hogy nem akarod, hogy mindet mi hozzuk? A gathendiek nehéz grunarkok.

A nő felhorkant.

– Ezt a dolgot megtanultam, amikor azt hitték, hogy a rám vetődés majd a földre visz. Ne aggódjatok miattam! Ti csak hozzátok a többieket! Nem lesz semmi bajom!

Teljes hazugság, mint kiderült.

Simone otthagyta őket, és elindult a három ellenség felé, akikért önként jelentkezett. Mindannyian ugyanazon a területen voltak, így természetfeletti gyorsaságával és erejével egy füst alatt elintézhette volna őket, és visszatérhetett volna, mielőtt a többiek még az első gathendi foglyukkal a laborba érkeztek volna. Ehelyett három utat tett meg – mindegyiket halandói tempóban –, hogy ne kelljen magyarázkodnia, miért tűnik úgy, hogy a piros pont a térképükön fénysebességgel halad.

Mire a harmadik utat tette a laborba, az utolsó gathendit a csizmájánál fogva vonszolva, a hátán lévő seb már könyörtelenül lüktetett.

Mi a fenéért nem gyógyult be?

Lenézett a csupasz karjaira, mert a kapszulában töltött tartózkodása alatt levágta a pólója ujjait.

És miért nem gyógyultak a karján lévő kisebb vágások? Majdnem mindegyiknek már össze kellett volna záródnia. De egyedül azok a sérülései nem fájtak még mindig, amelyeket Janwar azzal a remek imaashu cuccal fújt be.

– Ez az utolsó?

A férfihangra megfordult, és Srok’át látta, aki egy másik folyosóról sétált felé.

Hozzá hasonlóan, ő is egy sebesült gathendit vonszolt maga után.

A lány furcsán lihegve bólintott. Ahogy figyelmeztették is, a gathendiek pokolian nehezek voltak, ami legalább annyira a vastag bőrüknek, mint a méretüknek volt köszönhető. De egy terepjárót is fel tudott emelni a feje fölé. Egy ilyen barmot könnyedén elvonszolt volna.

Srok’a gathendije morgott valamit. Srok’a a homlokát ráncolva gyorsan belerúgott, aztán visszafordította a figyelmét Simone-ra. Összevonta a szemöldökét, miközben aggodalom sötétítette el a vonásait. – Jól vagy?

A lány fáradt mosolyt erőltetett magára. – Igen. Ez is csak egy olyan nap, mint a többi!

Bár a férfi bólintott, figyelmesen tanulmányozta a nőt, miközben beléptek a laborba.

Janwar a második fogdába irányította őket. Míg maga a labor ugyanolyan korszerűnek tűnt, mint a Tangatán lévő, a cellák szinte középkoriaknak látszottak; a falakat túlságosan szorosan egymás mellé helyezett fémrácsok alkották, amelyeken nem férne át egy felnőtt. Simone nem is vette észre a high-tech zárat a kapu mellett, amíg Krigara fel nem vette az egyik megölt őr levágott karját, és meg nem lengette a csuklóját az érzékelő előtt. Csörömpölve nyílt ki a kapu.

Határozottan high-tech.

Boldogan megszabadulva a terhétől, Simone hátralépett, miközben Kova és Srok’a az utolsó két gathendit is a cellába hajította.

Janwar Simone szemébe nézett. Aztán a tekintete továbbvándorolt a lány látható sérüléseire, majd néma kérdéssel vissza a szemeire.

A lány bólintva jelezte, hogy jól van.

Ezt elfogadva, Janwar tanulmányozni kezdte a tucatnyi elfogott gathendit.

– Az ott – mondta egy pillanat múlva, rámutatva az egyikre. – Ő a legmagasabb rangú.

A nő némán megtapsolta a választását.

Janwar a második cellában lévő csoportot bámulta, amikor Kova kinyitotta a kaput. – Ha bármi gondot okoztok a barátomnak itt, mindkét cellában beindítjuk a fertőtlenítési ciklust!

Simone nem tudta, hogy ez mit jelent, de a gathendieket arra késztette, hogy aggódó pillantásokat villantsanak egymásra. És amikor Kova bátran besétált, senki sem közelítette meg. Amikor a Janwar által kiválasztott gathendi tiszt megpróbálta megvágni Kovát a vastag farkával, Kova egy lyukat lőtt bele.

Ezzel véget értek a küzdelmei.

Kova átcipelte a gyíkembert az egyik műtőasztalhoz, amelyen a gathendiek a kifacsart kísérleteiket végezték.

Simone rábámult. Az asztalon fémbilincsek sorakoztak, amelyeket az úgynevezett tudósok a csuklókra és a bokákra szoríthattak, hogy mozdulatlanul tartsák a kísérleti alanyaikat. Egy másikat a homlokukra lehetett erősíteni, hogy a kegyeiknek kiszolgáltatottak ne tudják elfordítani a fejüket, hogy elkerüljék... bármit is tettek ezek a szemetek a népirtást előidéző vegyi fegyverek keresése során.

Janwar azt mondta, hogy Ava a gathendiek foglya volt. Miközben Simone figyelte, ahogy Kova és Srok’a rögzítik a bilincsekkel a foglyukat, nem tudta nem feltenni a kérdést: Vajon a gathendiek ezt tették Avával is? Lekötözték a kicsi, reszkető alakját, és úgy tanulmányozták, mint egy kísérleti patkányt?

Hogyan? Bántották őt? Megvágták? Mennyi ideig volt kiszolgáltatva nekik?

És hogyan élte túl?

Tombolt benne a düh. Összeszorultak a fogai, ahogy elképzelte édes, félénk barátnőjét, aki ki tudja, milyen borzalmakat szenvedett el azoktól a szörnyetegektől, és látta lelki szemei előtt, ahogy Ava hiábavalóan küzd a bilincsek ellen, miközben azok a mészárosok...

Megszédült, olyan erősen, hogy hátra tántorodott egy lépést, mielőtt összeszedte volna magát.

Ne mutass gyengeséget!

Ez volt az első lecke, amit belevert a Halhatatlan Őrző, akit az átalakulása után Seth megbízott a kiképzésével.

Ne adj nekik semmit, amit kihasználhatnának!

Tudatában a rámeredő gathendi metszett szemeknek, lazán a labor egyik szekrényének támaszkodott, és úgy tett, mintha nézné, ahogy Janwar elkezdi a kihallgatást. A hátában érzett fájdalom egyre erősödött, ami legalább annyira elvonta a figyelmét, mint az átkozott szédülés. A seb égése folyamatosan súlyosbodott, mígnem olyan érzés volt, mintha valaki tüzes billogot nyomna a húsához. Aztán a forróság szétterjedt, és úgy viharzott végig a testén, mint a hőhullámok, amelyekről az egyik szekundánsa panaszkodott.

A gyomra kavarogni kezdett. Simone nagyot nyelt, de arckifejezése rezzenéstelen maradt.

Hideg verejték ütött ki a bőrén. A szoba elkezdett forogni körülötte.

Mi a fene folyik itt? Miért történik ez? Nem szabadna rosszabbul éreznie magát! Jobban kellene éreznie magát. Az után a sok vér után, amit Janwar átömlesztett neki a Tangatán...

Jeges félelem töltötte el.

A transzfúzió. Biztos volt valami abban a vérben, amit olyan nagylelkűen adtak neki.

Merde!

Lopva körülnézett, és igyekezett leküzdeni a feltörő pánikot.

Janwar felnézett, és elkapta a tekintetét.

Simone sietve elfordította tekintetét, kiegyenesedett, és az ajtó felé fordult. A szédülés, amely gyötörte, minden egyes lépéssel erősödött, és nehezére esett, hogy ne tántorogjon. De megfeszítette a vállait és egyenletesen tartotta a lépteit.

Kova az ajtófélfának támaszkodott, karját összefonta a mellkasán, miközben a laborban zajló tevékenységet figyelte.

Simone bólintott, amikor elhaladt mellette, és reményei szerint unott arckifejezést öltött az arcára. Amint kilépett a laboron kívülre, és nem látták az ott tartózkodók, félrehúzódott, és egyik kezével megtámaszkodott a falban. Légzése szaggatottá vált, miközben kitartóan haladt előre. Tovább kell mennie! El kell jutnia a komphoz!

Nem! A mentőkapszulához. Vagy... inkább a komphoz?

Letörölte homlokáról a hideg verejtéket, és megdörzsölte szemét, hiábavalón próbálva kitisztítani elhomályosult látását.

Muszáj...

El kell jutnia... valahová.

A térdei elgyengültek, és hamarosan már nem volt elég az egyik keze, hogy egyenesen tartsa. Egész oldalával neki kellett támaszkodnia, miközben kitartóan erőltette egyik lábát a másik elé, ruhája suhogó hangot adott, ahogy végighúzódott a felületen.

– Janwar – mondta Kova komoran valahol mögötte.

Bakancsok dobbantak a folyosó padlóján.

Egy gyengéd kéz zárult a karja köré, és késztette megállásra, miközben Janwar elébe lépett. A térdét behajlítva lejjebb ereszkedett előtte, amíg a tekintetük egy szintre nem került.

– Simone? Mi az? – Hátrasimította a lány homlokáról a nedves hajat. – A sebeidről van szó?

A lánynak sikerült gyengén megráznia a fejét.

– M-mit tettél velem? – Már a puszta beszédtől is elakadt a lélegzete. – Mi volt a vérben, amit adtál?

– Semmi! – Amikor a nő homlokához nyomta a tenyerét, vörösesbarna szemében riadalom lobbant fel. – Ég a teste – suttogta valakinek, aki mellettük toporgott.

Túl fáradtan, hogy megnézze, ki az, Simone megrázta a fejét. – M-megmérgeztél!

– Nem, nem mi mérgeztünk meg! Esküszöm neked! – A férfi arckifejezése olyan komoly volt, hogy a lány majdnem hitt neki, de a teste mást mondott.

– Baromság! – Megpróbálta félrelökni a férfit, de csak még jobban megrémült, hogy mennyire gyengévé vált.

Janwar most mindkét karját megragadta, az egyetlen dolog – attól tartott –, ami megakadályozta, hogy arccal a padlóra zuhanjon. – Esküszöm neked, hogy csak Elchan vérét adtam neked! A Ranasura főorvosa azt mondta, hogy a segoniai vér biztonságos a földiek számára.

– Hazugság – mormolta a lány. – Minden hazugság!

– Nem volt oka hazudni.

– Nem tőle. Hanem tőled! – Az átkozott feje ezt a pillanatot választotta, hogy magától előre essen, és homlokát az ő homlokának nyomja. Simone komoran bámult az oly közel lévő tágra nyílt szemekbe. – Hazudtál nekem! – suttogta.

– Mi történik? – mormogta egy másik férfihang.

Mielőtt Janwar válaszolhatott volna, a szédülés által inspirált émelygés úgy döntött, hogy erőteljesebben ad hangot jelenlétének. Simone öklendezni kezdett.

Janwar káromkodva elfordította a nőt magától, átkarolta a derekát, és hátrahúzta a haját még éppen időben, amikor a lány kihányta a korábban elfogyasztott lasarai MRE-ek maradékát.

A fájdalom a hátába hasított, de túlságosan lefoglalta az ebéd kihányása, hogy felkiáltson.

Miután a gyomra kiürült, ernyedten lógott Janwar karjaiban.

Amikor valaki egy kulacs vizet kínált neki, hogy kiöblítse vele a száját, félrelökte. Egyszer már megbízott bennük. Nem teszi meg újra.

– Drek ebbe! – morogta Janwar, és a karjába emelte a lányt. – Srok’a, maradj Krigarával, és szerezz meg minden információt, amit csak tudsz a gathendiektől! Kova, te velem jössz! Visszamegyünk a Tangatára.

A folyosó mennyezetének fényei szúrták Simone szemeit, ahogy elhaladtak alattuk. Janwar gyorsan tudott mozogni, ha akart.

Reszketés futott át a testén, még akkor is, amikor forróság kínozta belülről.

Leereszkedett a szemhéja. Herkulesi erőfeszítésébe került, hogy újra felemelje őket, majd néhány pislogás, hogy eléggé összpontosítsa kába tekintetét ahhoz, hogy észrevegye, Janwar ölében van a kompján. Vajon elájult?

A férfi egy csomó parancsot hadart, amelyet átitatott a biztosan színlelt aggodalom, bár a lány nem tudta, miért is fárad vele. Teljesen ki volt szolgáltatva neki, egy olyan helyzet, amire az átalakulása után soha többé nem gondolt, hogy kerülhet. A Földön semmilyen méreg nem hatott rá. Betegségek sem, eltekintve a genetikailag módosított vírustól, amely természetfeletti erőt és gyorsaságot kölcsönzött neki. Soha nem fázott meg. Soha nem lett influenzás. Egyszer sem tüsszentett, mióta Halhatatlan Őrzővé vált, és – ha megkérdezték volna – a hányást is lehetetlennek tartotta volna egy hozzá hasonlótól.

A szemhéja annyira elnehezült, hogy megadóan lehunyta ismét.

– Mindjárt ott vagyunk! – mormolta Janwar, és a lány fejéhez simította az arcát.

Olyan szimpatikus fickó volt.

Kár, hogy elárulta őt.

Sóhajtva átadta magát a sötétségnek.

 

NEGYEDIK FEJEZET

Fordította: Szilvi

 

Amint a komp rámpája leereszkedett, Janwar Simone-nal a karjaiban futásnak eredt. Amikor a lány elvesztette az eszméletét a rövid ideig tartó úton, egy pillanatra pánikba esett, mert azt hitte, hogy meghalt. De a nő mellkasa még mindig emelkedett és süllyedt a felszínes légvételeitől.

Kova mellette szaladt, miközben a Tangata legközelebbi orvosi részlege felé tartottak.

Elchan és Soval odabent vártak.

– Meghalt? – kérdezte Elchan, és tágra nyílt szemmel meredt a lány ernyedt alakjára.

– Nem! – Janwar az egyik kezelőágyra fektette a lányt. – Azt hiszem, ez nem kívánt mellékhatása a vérnek, amit kapott átömlesztéskor.

Elchan elsápadt. – A segoniai orvos azt mondta, hogy a vérem biztonságos.

– Hazudott – morogta Janwar. – Futtass le egy vizsgálatot, hogy megerősítsd, és hátha kimutatja azt is, milyen károkat okoz. Kova, teljes titkosítás mellett kapcsold ide a Ranasuráról azt a drekking orvost!

– Rajta vagyok! – Kova odalépett egy konzolhoz a rendelő túloldalán, és elkezdte bepötyögni a parancsokat. Egy áttetsző képernyő emelkedett a pult fölé, és lebegett előtte.

Soval előrelépett. – Mit akarsz, mit csináljak?

– Menj vissza a hídra, és tartsd szemmel a környéket, hátha a gathendieknek sikerült idehívni valakit. Most nincs szükségünk több meglepetésre.

Soval bólintott, és elhagyta az orvosi részleget.

Lüktető dühvel Janwar fel-alá járkált, miközben egy mechanikus kar ereszkedett le a mennyezetről, és egy pálcát tartott Simone feje fölé. Fénysáv világította meg a haját, majd végigsiklott az arcán, ahogy a diagnosztikai eszköz lassan mozogva haladt lefelé a teste fölött.

Janwar megállt, és hátrasimította Simone haját az arcából.

– Nagyon sajnálom! – suttogta. Bízott abban, hogy a segoniaiak őszinték voltak vele, és most a nő szenvedett emiatt. Tudta, hogy nem bízhat senkiben, akit nem vizsgált meg alaposan. Kétszer is ellenőriznie kellett volna a Taelonnal közölt információkat, ahelyett, hogy csak úgy elhiszi a segoniaiak szavait. A lasarai herceg mindig tisztességes volt Janwarral.

– Itt Kova a Tangatáról, Janwar parancsnok nevében jelentkezem – jelentette ki komoran a barátja. – Azonnal kapcsoljon minket a főorvosukhoz!

– Ha várnának egy pillanatot, megnézem, hogy ő...

– Nincs egy percünk! Kapcsoljon minket a drekking orvoshoz! – vicsorogta Kova.

Janwar nem hallotta a másik férfi mormogó válaszát.

– Mi van, ha ez csak az én vérem? – kérdezte Elchan remegve a beállt csendben.

Janwar felpillantott. – Micsoda?

Elchan sápadt arccal, nagyot nyelt.

– Ha a segoniai vér biztonságos a földiek számára, mi van, ha az enyém...?

Mi van, ha az övé nem az? Mi van, ha az ő különbségei nem csak azokra terjedtek ki, amelyek könnyen észrevehetőek voltak a külsején? Ez az ő hibája volt? Azt kell hinnie, hogy talán a vérében is van valami egyedi, ami árthat Simone-nak?

– Nem – mondta neki Janwar. – Ez nem te voltál! Az a drekking orvos volt! Hazudott nekünk!

Mintha az említése megszilárdította volna a kapcsolatot, hirtelen megjelent a segoniai orvos arca a konzol felett lebegő áttetsző képernyőn.

– Adaos főorvos válaszol – jelentette be szelíden.

És ez valamiért felrobbantotta a Janwarban felgyülemlő dühöt.

– Te mocskos drekker! – morogta, és a kép felé indult, azt kívánva, bárcsak személyesen beszélne az orvossal, hogy megfojthassa. – Hazudtál!

Adaos szemöldöke felszaladt. – Micsoda?

– Hazudtál! Azt mondtad, hogy a segoniai vér biztonságos a földiek számára! Azt mondtad, hogy a transzfúziója nem árt nekik!

Az orvos most sokkal éberebbnek tűnt, és közelebb hajolt.

– Találtatok egy földit? – Elfordult, és azt mormogta: – Hívd ide Elianát és Dagont! Azonnal! – Aztán visszafordult. – Hol van? – kérdezte.

Janwar a háta mögé mutatott. – Haldoklik a drekking orvosi rendelőmben, hála neked!

Adaos arckifejezése elsötétült. – Mit tettél vele?

– Adtam neki segoniai vért, amiről te azt mondtad, hogy biztonságos! Most haldoklik!

– A segoniai vér biztonságos.

– Ez tiklun bura, és ezt te is tudod!

Adaos hirtelen megrándult, mintha megijedt volna.

– Maarev azt mondta, hogy Janwar megtalálta az egyik barátnőmet – harsogta egy nő a háttérből. – Igaz ez? – Egy Simone-nál alacsonyabb földi nő fékezett le Adaos mellett, és úgy fordult, hogy a képernyőre pillantson. – Janwar? Ki az? Hol van? Jól van?

– Nem, nincs jól – csikorgatta a fogát, majd Adaosra mutatott –, mert az a drekker azt mondta, hogy a segoniai vér biztonságos a földiek számára!

Eliana a homlokát ráncolta. – Biztonságos. Már többször is kaptam segoniai vért.

Janwar a nőre meredt. – Micsoda? – A segoniaiak neki talán hazudnának, de nem gondolta, hogy Simone egyik barátnője hazudna. Szorosan összetartó csoportnak tűntek. Egy családnak. – Akkor miért haldoklik?

Eliana elsápadt. – Ó, a francba! Haldoklik? Biztos vagy benne? Ki az?

– Simone.

A lány homlokán elmélyültek a ráncok, miközben az arcán zavarodottság látszott. – Az nem lehet! Simone-t... hihetetlenül nehéz megölni. Ha valaminek, akkor egy transzfúziónak segítenie kellett volna rajta. Sokat. Hadd nézzem meg!

Janwar a vizsgálóágy felé fordult, ahol közben a diagnosztikai pálca áthaladt a nő lábujjai felett, és visszahúzódott a mennyezetbe. A lány oldalához lépve a mellkasát tanulmányozta, és megkönnyebbülten tapasztalta, hogy az még mindig emelkedik és süllyed.

Kova utasítására a konzol képernyője követte Janwart, és megállt az ágy túloldalán lebegve.

– A francba! – suttogta Eliana, amint meglátta Simone sápadt alakját. Aztán felnézett Adaosra. – Mi a fene? Ez a transzfúziótól van? Hogy lehetséges ez?

– Nem lehetséges! – morogta a felcser, és úgy nézett Janwarra, mintha ő tette volna ezt a nővel. – Küldd el a diagnosztikai vizsgálat eredményét!

Janwar Kova felé biccentett. – Csináld!

Hosszú pillanat telt el, miközben Adaos a kezében tartott adattáblára meredt.

– Mi történt vele? – kérdezte Eliana. Barna szemei borostyánszínű fényben kezdtek izzani, miközben megteltek könnyel. – Hol találtátok meg?

Janwar Simone vállára tette a kezét.

– Lenyomoztunk egy gathendi hajót, amely gyanúsan közel volt a qhov’rum azon területéhez, ahol a csata zajlott, és megközelítettük. Azt akartuk megtudni, hogy kaptak-e el földieket, és ha nem, tudják-e, hogy ki lehetett. De Simone-nak sikerült előttünk odaérnie. Röviddel azután találtunk rá, hogy majdnem mindenkit megölt a fedélzeten.

Eliana nem tűnt meglepettnek a lenyűgöző mutatványtól.

– És azok a sebek... A gathendiek elleni harcban szerezte őket?

– Igen. Alig várta, hogy kikérdezze azokat, akiket életben hagyott, és nem akart annyi időre se megállni, hogy ellássam a sebeit. Az egyetlen kezelés, amibe beleegyezett, egy gyors vérátömlesztés és egy kis imaashu volt a hasi sebére. Így adtam neki segoniai vért. – Adaosra pillantott. – Amiről biztosított, hogy biztonságos. – Mivel nem tudta pofán vágni a háttérbe húzódott gyógyítót, Janwarnak be kellett érnie azzal, hogy végigsimít a feje tetején lévő fonatain, mielőtt Simone felé biccent. – Ő is úgy gondolta, hogy biztonságos!

– Nem a vér az oka! – mormolta Adaos, miközben a homlokát ráncolva nézte az adattáblát.

Eliana bólintott. – A segoniai vér valóban biztonságos a számunkra, Janwar! Simone már korábban is kapott, még a Kandovaron. Mindketten kaptunk. A lasaraiaknak maradt belőle készletük a legutóbbi Aldebari Szövetségi harci játékokról, amin részt vettek.

Mi? Ha a segoniai vér biztonságos, akkor miért romlott az állapota, ahelyett, hogy javult volna?

Elchan elhátrált egy lépést, és az arcát lassan elöntötte a rémület.

Janwar fintorogva nézett rá. – Nem te voltál, a vuanba! Nincs semmi baj a véreddel!

Adaos futó pillantást vetett Elchanra.

– Ez igaz! Tisztában vagyok az állapotoddal. Nem a te véred az oka!

Elchan kissé megnyugodott, bár a homlokát továbbra is aggodalom ráncolta.

Adaos folytatta a letapogatás által szolgáltatott adatok átnézését. Hosszú másodpercek teltek el, fokozva Janwar aggodalmát.

A végén az orvos megdermedt.

Eliana rápillantott. – Mi az?

– Bosregi.

– Mi? – Eliana arcáról minden szín eltűnt. És a vonásain feltűnő riadalom jeges bizsergést okozott Janwar gerince mellett.

– Bosregi-mérgezés – ismételte meg Adaos, és félretette az adattáblát.

Bakancsok dobbantak a padlóhoz a képernyőn kívül, majd Dagon parancsnok jelent meg Eliana mögött.

– Drek, de gyors vagy! – panaszkodott, miközben átölelte a lányt.

Eliana az oldalához dőlve felnézett rá. – Janwar megtalálta Simone-t, de megmérgezték bosregivel!

Dagon elkáromkodta magát. – Él még?

A komor, elszörnyedéssel teli kérdés csak fokozta Janwar riadalmát.

– Igen, de...

– Ellenőrizd a sebeit! – parancsolta Adaos Janwarnak. – A gathendiekkel vívott legutóbbi harcaink során megtudtuk, hogy némelyikük elkezdte bosregi méregbe mártani a tüskéi hegyét, mielőtt a farkához rögzítené.

Drek! Janwar előhúzott egy tőrt, és elkezdte levágni Simone testéről a ruháit. Kova csatlakozott hozzá, lerángatta a ruhadarabokat, és félredobta őket.

– Engem is megszúrtak az egyik faroktüskével – mondta Eliana –, és perceken belül elvesztettem az eszméletemet. Dagon azt hitte, hogy meg fogok halni.

– Majdnem meg is haltál! – tette hozzá Adaos, komor arccal.

Simone sokkal több sebet szerzett, mint Janwar gondolta volna. Karcolások. Vágások. Mély sebek, amelyek a legtöbb harcost mozgásképtelenné tették volna. Szúrt és vágott sebek. Égési sérülések a robbantók lövéseitől, amik súrolták őt. Az öklénél is nagyobb zúzódások. Minden egyes ruhadarab, amelyet ő és Kova lehámoztak, még több halvány, vérfoltos bőrt fedett fel, csipkézett sérülésekkel.

Egyik sem vérzett már, amit zavarba ejtőnek talált, tekintve némelyik mélységét. Ez bizonyára jó jel, tekintve, hogy a lány még mindig élt.

Nagyon rövid idő alatt leszedték róla az inget, a nadrágot, a bakancsot és a zoknit.

– A melltartót és a bugyit hagyd rajta! – figyelmeztette Eliana.

Bólintva, Janwar félretette a tőrt.

– Mit keressek? – A nem vérző dolgon kívül semmi különös nem vonta magára a figyelmét, miközben a nőt vizsgálgatta.

– Fekete csíkokat – mondta Adaos. – Minél tovább van kezelés nélkül a bosregi a szervezetében, annál szembetűnőbbeknek kell lenniük. Abból kiindulva, hogy mennyi idő telt el a csata óta, amit említettél, mostanra már meg kellene jelenniük.

Janwar Kova felé biccentett.

– Ellenőrizd a fejét! Nézd meg, hogy a haja nem takar-e el valamilyen sérülést!

Kova azonnal az ágynak ahhoz a végéhez lépett, és elkezdte átfésülni a hosszú haját, hogy ellenőrizze a fejbőrét.

– Elchan, ellenőrizd a talpát és a lábszárát! – Janwar közelebb hajolt, és az arcát tanulmányozta. A vonásai megfeszültek, mintha az eszméletlenség nem hozott volna enyhülést a fájdalomtól. Csak néhány felszínes vágás csúfította el, és egyiknek sem volt fekete széle.

Megvizsgálta a nyakát, hálát adva a pulzusért, amely lassan lüktetett a bőr alatt. Aztán a mellkasát, túlságosan aggódva ahhoz, hogy értékelje a telt melleket. Megfogva a bal kezét, felemelte a karját, és óvatosan ide-oda fordította, hogy minden oldalról szemügyre vegye. Rengeteg vágást és sérülést talált, de nyoma sem volt a fekete csíkoknak, amelyeket Adaos említett, hogy keressen.

Kova hátralépett. – Semmi!

Janwar megvizsgálta a másik karját is, majd a szörnyű sebet az enyhén izmos hasán. A medencéjét és a kerek csípőjét.

Elchan megrázta a fejét. – Semmi a talpán vagy a lábszárán.

Janwar kiegyenesedett. – Semmi! – Adaosra pillantott, aki, úgy tűnt, ugyanolyan alaposan vizsgálta a nőt, mint ők. – Biztos vagy benne, hogy a jelek ilyen gyorsan észrevehetőek lennének?

Adaos szemöldöke összehúzódott. – Elianán ott voltak.

Janwar Kova és Elchan felé biccentett.

– Segítsetek megfordítani őt!

Együtt óvatosan felemelték és megfordították, vigyázva, hogy ne gyakoroljanak nyomást a legrosszabb sebeire.

– Simone idősebb és erősebb nálam – mormolta Eliana –, így gyorsabban gyógyul. Talán...

Janwar és az emberei csúnyán káromkodni kezdtek, amikor Simone-t a hasára fektették, a fejét oldalra fordítva.

Egy girbe-gurba seb húzódott a háta alsó részén. Majdnem úgy nézett ki, mintha valaki felnyársalta volna egy horoggal az egyik oldalán, majd a húsán keresztül a másikra húzta volna, mielőtt kiszakította volna. A hátrahagyott mély barázda nem vérzett. És majdnem úgy tűnt, mintha a sekélyebbik vége próbált volna összenőni és begyógyulni. De a többi része...

Fekete árnyalatúak voltak a szétroncsolt szélek, és sötét erekként kezdtek végigkúszni a bőrén.

– A francba! – zihálta Eliana. Könnyek gyűltek a szemébe, és kicsordultak a szempilláin keresztül.

Ez nem lehetett jó. Janwar nagyot nyelve konzultált Adaossal. – Mit tegyünk?

Adaos a homlokát ráncolva tanulmányozta Simone-t.

Eliana a fejét ingatva nézett az orvosra.

– Nekik nincsen készletük az ő véréből, amit visszaadhatnának neki, ahogy te csináltad velem!

– Van segoniai vérünk – mondta Janwar. – Azt mondtad, hogy az biztonságos. Erre van szüksége? Egy újabb transzfúzióra?

A földi nő megrázta a fejét.

– Van valami... egyedi a vérünkben. Valami, ami megfelelő mennyiségben képes felvenni a harcot a méreggel. Adaosnak történetesen volt egy jó adag az enyémből, amikor megsérültem. Ez volt az egyetlen dolog, ami megmenthetett. – Ismét az orvoshoz fordult. – De neki nincs ilyenje! Mit fogunk most csinálni?

Adaos Janwar felé intett.

– Hadd nézzem meg közelebbről a sebet!

Janwar megragadta a képernyőt, és közelebb tolta Simone hátához.

Eltelt egy pillanat.

– Ez a vége itt úgy néz ki, mintha elkezdett volna gyógyulni – mormolta Adaos.

– Így van – mondta Eliana halkan. – És ott nincs is annyi fekete.

– De ez itt aggasztó.

– Nagyon is – értett egyet a nő.

– Köszönöm, Janwar! – mondta az orvos.

Janwar elengedte a képernyőt, hagyva, hogy az hátrább lebegjen vele szemben.

Adaos a szemébe nézett. – Azt akarom, hogy adj neki még egy transzfúziót segoniai vérből. Kétszer annyit, mint amennyit normális esetben adnál egy ilyen méretű embernek, ha van ennyi kéznél.

– Igen. – Megragadta a Kova által nyújtott tabletet, és elkezdte beírni a parancsokat. – Ezt és még többet is tudnék. Nem tudtuk, milyen állapotban lesznek a földiek, akiket esetleg találunk, ezért Elchan rendszeresen adományoz, amióta elmondtad, hogy kompatibilis.

Janwar félretette az adattáblát, és óvatosan az oldalára fordította Simone-t. A mechanikus készülék leereszkedett a mennyezetről, megtalálta a nő könyékhajlatát, és újra elkezdte a transzfúziót.

– Köszönöm, Elchan! – mondta Eliana. – Az adósod vagyok!

Elchan úgy tűnt, nem tudta, mit mondjon, ezért csak bólintott.

Janwar behajlította Simone térdét, és egy kicsit felhúzta, hogy kényelmesebb legyen neki. A lány nem volt magánál, de remélte, hogy ez hamarosan megváltozik.

– Mi van még? – nézett fel.

Adaos eltávolodott a képernyőtől, és most egy konzolon gépelt a helyiség túloldalán. – Adj egy percet! – mondta szórakozottan.

Janwar fülében megreccsent a komm.

– Parancsnok! – mondta Krigara.

Janwar Eliana és Dagon felé pillantott. – Elnézést!

Bólintottak, miközben a férfi kivonult a látótérből, és az orvosi részleg ajtajához lépett.

Megérintette a fülhallgatóját. – Jelentést!

– Én is ezt akartam kérni tőled – mondta az unokatestvére halkan. – Srok’a azt mondta, hogy Simone elájult?

– Igen. Mi a helyzet nálad? A laborban vagy?

– Nem. Nem akartam, hogy a foglyok halljanak!

– Vigyázz a faroktüskéikkel! – figyelmeztette Janwar. – Bosregibe mártották őket.

– Mi az a bosregi?

– Egy méreg, ami halálos lehet a Földlakókra.

– És ránk?

– Ismeretlen. Az egyik gathendi biztosan hátba kapta Simone-t a farkával. A méreg gyorsan és erősen hatott rá. Konzultálunk a Ranasura főorvosával, és megtesszük, amit tudunk érte.

– Drek! A komor hangodból ítélve nem megy jól a dolog.

Onnan, ahol állt, Janwar láthatta a fekete csíkokat a nő hátán. – Így van.

Hosszú csend következett. Aztán Krigara megszólalt.

– Ezek a grunarkok annyit harcolnak egymás között, hogy kétlem, hogy bosregivel vonnák be azokat a tüskéket, hacsak nem rendelkeznek vagy természetes immunitással, vagy ellenszerrel. Olyan kevesen vannak már, hogy nem engedhetik meg maguknak a veszteségeket.

Janwar majdnem a homlokára csapott döbbenetében. Miért nem gondolt erre? – Ez drekking zseniális! Hagyd Srok’ára a kihallgatást! Azt akarom, hogy törj be a rendszerükbe, és keress bármit, amit találsz egy lehetséges ellenszerről. De ne engedd, hogy a gathendiek tudjanak róla! Nem áll szándékomban egyiküket sem hagyni tovább élni, mint ameddig a kihallgatásuk tart, de ha érkezne erősítés, hogy próbálja megmenteni őket, nem akarom, hogy azok a grunarkok megtudják, mennyire halálos az a bura a földiekre!

– Semmit sem fognak hallani vagy látni!

– És vegyél vérmintát az egyiküktől!

– Máris megteszem. Krigara vége.

Janwar a fülhallgatójára koppintott, és visszatért Simone ágyához.

– Néhány emberem még mindig a gathendi hajón van – közölte a Ranasurán lévő trióval. – Átkutatják a labor feljegyzéseit, hátha találnak valamit a bosregi ellenszeréről.

Kova reménykedő pillantást vetett rá. – Ennek lenne értelme. Azok a grunarkok állandóan harcolnak egymással.

– Vérmintát is vesznek, hátha a gathendieknek van természetes immunitásuk ellene. Adaos, gondolod, hogy abból tudnál ellenszert előállítani?

Az orvos anélkül válaszolt, hogy elfordította volna a tekintetét arról, amit a diagnosztikai képernyőjén tanulmányozott. – Ha van természetes immunitásuk, akkor igen. De időbe telik, ami Simone-nak nincs!

Drek!

Elchan a másik vizsgálóasztal felé indult. – Megyek, adok még vért!

Janwar megpaskolta a vállát, amikor elhaladt mellette.

– Köszönöm!

Adaos hátranézett a válla fölött. – Hogy van a háta?

Janwar lehajolva tanulmányozta a nő hátán lévő sebet.

– Ugyanúgy néz ki.

– Akkor semmi változás. A kezelőágy küldjön nekem valós idejű képet, amit tudok figyelni.

Janwar felkapta a korábban félretett tabletet, és beütötte a szükséges parancsokat.

Egy reama bogyó méretű kis gömb lebegett le a mennyezetről, és elhelyezkedett Simone mögött.

A segoniai hajón egy képernyő világosodott ki az Adaos által használt mellett, és Simone sebének tiszta képét mutatta.

Az orvos tanulmányozni kezdte. – Kiváló!

Janwar Simone arcát bámulta.

Semmi sem volt ebben a dologban kiváló. A nő szép vonásai még mindig fájdalomról árulkodtak. A pulzus a nyakában olyan lassú volt, hogy attól félt, bármelyik pillanatban leállhat. Segített egyáltalán a transzfúzió?

A tekintete a hason lévő vágásra tévedt. – Ellátom a többi sebét, és adok neki silnát, hogy felgyorsítsam a gyógyulásukat. – Az, hogy tétlenül álldogál mellette, biztosan nem segít rajta.

– Ne! – Eliana, Adaos és Dagon egyszerre kiáltott fel.

A férfi rájuk meredt. – Miért? A silna talán nem használ a méreg ellen, de...

– Nem teheted! – fakadt ki Eliana. – A silna nem segítene Simone-on. Csak ártana neki.

Janwar és az emberei értetlen pillantást váltottak. A silnát több földönkívüli fajon is tesztelték, és mindig ugyanazt az eredményt hozta: gyorsabb gyógyulást.

Miért gondolták, hogy a földieknek ártana? Ha a segoniai vér kompatibilis volt az övékkel, mennyire különbözhettek tőlük?

– Bízz bennem, Janwar! – könyörgött Eliana. – Úgy szeretem Simone-t, mintha a testvérem lenne. Soha nem mondanék, vagy tennék olyat, ami ártana neki!

Úgy tűnt, őszinte a könyörgése.

– Legalább a sebeit kitisztíthatom és bekötözhetem? – kérdezte.

Eliana bólintott. – Igen. Nagyra értékelném! Köszönöm!

Janwar gyorsan munkához látott, és minden egyes sérülést befújt retsával, egy erős fertőtlenítőszerrel, amely sűrű habbá duzzadva feloldott minden szennyeződést, megalvadt vért és baktériumot, majd elolvadt anélkül, hogy károsította volna az egészséges szöveteket. – Mi a helyzet a hátán lévő sebbel? Azt is kitisztíthatom?

Adaos bólintott. – A retsa nem fogja megállítani a mérget, de megakadályozza, hogy fertőzés rontson az állapotán.

Janwar gondosan ellátta az összes sérülést, és megkönnyebbült, amikor mindennek tetejében nem talált még törött csontokat is. Miután minden vágást megtisztított, imaashut fújt rá, hogy csökkentse a fájdalmat, kötést tett rá, és leöntötte kesaadival.

– Ez meg mi? – kérdezte Eliana, figyelve a férfi cselekedeteit.

– Kesaadi – mormolta, és az egyik karon lévő égési sérüléshez lépett. – Ez tartja a kötést a helyén.

– Úgy néz ki, mint a gumicement – jegyezte meg a lány. – Merev, vagy mozog veled együtt?

– Mozog veled.

A nő felpillantott Dagonra. – Ez annyira menő!

A férfi felvonta a szemöldökét. – Hadd találjam ki! Kérsz te is?

– Igen, kérlek!

Elmosolyodva, még jobban magához húzta a lányt.

Adaos kérésére, Janwar a háton lévő mérgezett sebet, miután kitisztította, kötés nélkül hagyta. Miután befejezte a kezelést, hátralépett. – Ha megbocsátotok, beszélnem kell az embereimmel a gathendi hajón!

Nem várt választ, csak kisétált a helyiségből, és közben a fülhallgatójára koppintott. – Krigara, jelentést!

– Egy pillanat – morogta az unokatestvére. Lépések hallatszottak a komon keresztül. – Hogy van Simone?

– Nem jól. Találtál valamit az ellenszerről?

– Még semmit. De vettem egy kis vért három gathenditől, arra az esetre, ha nem találnánk semmit róla.

A türelmetlenség majdnem morgást váltott ki Janwarból.

– Mi tart ilyen vuan sokáig?

– Egyikünk sem beszél folyékonyan gathendiül – mondta Krigara, a frusztráltsága nyilvánvaló volt. – Eleget tudunk ahhoz, hogy beszélgessünk velük, ha nem hajlandóak megszólalni a Szövetségi Közös nyelven, de az orvosi szakzsargon és kifejezések megfejtése... – Sajnos a fordítók csak a kimondott szavak megértését tették lehetővé. A leírt szöveggel nem boldogultak. – És ennek a burának a nagy része jelszóval védett.

– Fel tudod törni?

– Srul igen! Minden akadályon áttörök. Csak ez a nyelvi dolog lassít le minket. Folyton a képernyő elé kell tartanom az adattáblámat, hogy segítsen lefordítani, és nem minden fordítható le, mert a vuan tudósok olyan rövidítéseket, betűszavakat és szimbólumokat használnak, amilyeneket még sosem láttam. Tudod, hogy hogyan írják a bosregit gathendi nyelven? Mert a fordítási mátrix nem tudja. Azt sem tudja, hogy milyen szimbólumokat írhatnak egy fiola bosregi ellenszerre. Ezeknek a grunarkoknak egy egész szobájuk van, amit semmi másnak nem szenteltek, csak a szérumok, gyógyszerek és – gondolom – biotechnológiával előállított vírusok hűtött raktározásának, amelyeket srul biztos, hogy nem akarok szabadjára engedni azzal, hogy véletlenül egy rossz kupakot veszek le.

Janwar elkáromkodta magát.

– Meglátom, mit tudok kitalálni. Mi van a kihallgatással? Az hogy halad?

– A három legmagasabb rangú grunark megtagadta az együttműködést! – morogta. – De most, hogy meghaltak, úgy tűnik, a közlegények kevésbé a megtorlások miatt aggódnak, mint inkább azon, hogy élve megússzák ezt az egészet. Mindannyian összebújtak. És hallottam, amikor az egyikük megemlítette, hogy a tiszteket hibáztatják majd, ha bármilyen információt kiszivárogtatnak nekünk.

– Jó! Szedj ki belőlük, amit csak tudsz. Janwar vége. – Megkocogtatta a fülhallgatóját, hogy lezárja a kommunikációt, és belépett az irodájába. Leereszkedett az íróasztala mögötti székre, és gépelni kezdett a felületbe ágyazott konzolon. Egy áttetsző képernyő emelkedett fel.

Pillanatokkal később Taelon, lasarai herceg arcképe jelent meg a képernyőn.

– Janwar – mondta fanyar mosollyal. – Nem is kérdezem, hogyan sikerült megkerülnöd a biztonsági protokolljainkat, és közvetlenül a személyes kommunikációs egységemen keresztül kapcsolatba lépned velem.

Janwar legyintett a szavakra. – Találtam egy másik Földlakót, Simone-t. Megsérült, és tudnom kell, hogy megbízhatok-e a Ranasura főorvosában, Adaosban!

Feléledő figyelemmel, Taelon bólintott.

– Megbízhatsz. Dagon parancsnok és a legénysége erős szövetségesek. Ezért keresik még mindig a többi Földlakót, ahelyett, hogy a megtaláltakat Lasarára szállítanák. Feltétlenül megbízunk a gondozásukban.

A megkönnyebbülés kissé ellazította a Janwar vállában lévő feszültségcsomót. – Ezt akartam tudni! Később jelentkezem a további részletekkel!

Taelon szólásra nyitotta a száját, de Janwar megszüntette a kommunikációt, és visszatért az orvosi részlegbe.

Simone eszméletlenül feküdt ott, ahol hagyta.

Janwar egy pillanatra megnézte a hátán lévő sebet. Nem lehetett biztos benne, de úgy tűnt, hogy a fekete vonalak nem hosszabbodtak meg a távolléte alatt. Ez már valami, nem igaz? Szemügyre vette a vért, amely egyenletesen folyt a lány karjába a mennyezetről leereszkedő csőből. Lehetséges, hogy segít neki a vérátömlesztés? Esetleg a méreg felhígításában? Vagy a folyamat túl lassú volt ahhoz, hogy nehezen lehessen ilyen korán észrevenni?

Kiegyenesedett, és a képernyő felé nézett.

Adaos továbbra is a konzolján gépelt. Dagon parancsnok átölelte Elianát, aki elgondolkodó arckifejezést öltött.

Egy másik földi nő rontott a Ranasura orvosi részlegébe, és megállt mellettük. – Mi történt? Maarev azt mondta, valaki megtalálta az egyik barátunkat. Ki az? – Ava volt az a Földlakó, akit Eliana és a segoniaiak megmentettek. Janwar segített neki üzenetet küldeni a Földre.

Eliana a képernyőre mutatott. – Simone az. Janwar megtalálta őt. De az egyik átkozott gathendi elkapta egy bosregi méreggel spékelt faroktüskével.

A nő arca elsápadt. – Ó, a francba!

Két purveli hím lépett a nő mellé.

A vékonyabbik a homlokát ráncolta. – Tehetünk valamit?

Ha Janwar jól emlékezett, ő... Jak’ri volt, Ava életpárja?

– Az embereim átfésülik a gathendiek laboratóriumi feljegyzéseit, hogy ellenszert keressenek, de egyikünk sem beszéli folyékonyan a nyelvüket. Adaos, tudod gathendi nyelven a bosregi szót, vagy azt, hogy milyen szimbólumot keressenek a talált szérumok fioláin?

Adaos megfordult.

– Nem. Csak a Szövetség Közös fordítását ismerem.

– Lehet, hogy én tudom – mondta Jak’ri.

Ava meglepetten pillantott fel rá. – Tényleg? Azt hittem, nem tudsz gathendiül olvasni!

– Nem is tudok. De a tudósok, akik kísérleteztek rajtunk, ritkán rejtegették, hogy mit tettek, mert arra számítottak, hogy úgyis meghalunk. Ezért Ziv’ri és én minden szimbólumot megjegyeztünk, amit csak tudtunk, feltételezve, hogy szükségünk lehet rájuk, ha sikerül megszöknünk.

A purveli fivére bólintott.

Jak’ri az Adaos mellett lévő képernyőre mutatott, amely felnagyítva mutatta a Simone hátán lévő, feketedő sebet. – Így néz ki a bosregi-mérgezés?

– Igen – válaszolta Adaos, Janwar, Eliana és Dagon kórusban.

A purveli hímek egymásra néztek.

– Amíg a fogságukban voltunk – mondta nekik Ziv’ri –, kétszer is harcosokat vittek a laborba kezelésre, miután összeverekedtek egymással.

– Az egyikük eszméletlen volt – mondta Jak’ri. – A másik kettő betegnek tűnt. Mindhármuknak olyan sebei voltak, amelyek így néztek ki.

Janwar a képernyőhöz lépett. – Tudod, hogy mit kaptak?

Jak’ri bólintott. – Injekcióval kezelték őket. – A fivérére pillantott. – Gondolod, hogy tudnánk rekonstruálni a szimbólumot arról a fioláról, amit az injekciós készülékbe tettek?

– Talán.

Amint Adaos átnyújtott nekik egy adattáblát, mindketten letették az egyik üres kezelőágyra, és fölé hajoltak.

Végtelen percek teltek el, miközben tanácskoztak, és megpróbálták újraalkotni a szimbólumot, amit láttak.

Legalábbis végtelen perceknek tűntek.

Végül kiegyenesedtek.

Jak’ri felemelte a tabletet. – Úgy gondoljuk, ez az.

Ziv’ri bólintott. – Vagy olyan közel, amennyire csak lehet.

– Küldjétek át a másolatot! – parancsolta Janwar, miközben a tű visszahúzódott Simone karjából, a transzfúzió befejeződött. Amint megkapta a képet, továbbította Krigarának és Srok’ának.

Fél hajóóra telt el.

– A mérgezés halad tovább – jelentette ki Adaos komoran.

Janwar tanulmányozta a sebet, és nagyot nyelt. A sötét csíkok egyre messzebbre kúsztak a sápadt testen.

– Adj neki még egy vérátömlesztést – tanácsolta Adaos.

Janwar elgondolkodott azon, hogy a nő kis alakja hogyan képes ennyi vért befogadni, de megtette, amit tanácsoltak neki.

Ismét megálltak a hátán a sötét erezetszerű csíkok. De nem sokkal azután, hogy abbamaradt a második vérátömlesztés, a jelek folytatták útjukat.

Janwar káromkodott.

Adaos arca egyre komorabb lett. – Adj neki még egyet...

– Nem adhatok neki még egy transzfúziót! – mondta Janwar majdnem üvöltve. – Már így is több vért adtam neki, mint amennyire Sovalnak lenne szüksége, ha minden csepp lecsapolódna a testéből! És ő fele akkora, mint Soval! Kevesebb, mint a fele. És ebben a pillanatban nem tudom, miért nem puffadt még fel, mint egy balaminiai gömbhal, vagy miért nem állt már le a szíve!

Bakancsok dobbantak a folyosón.

Janwar fintorogva fordult az orvosi részleg bejárata felé.

Soval robogott be rajta, egyik kezében egy ellátmánytáskával. – Krigara most hozta ezt!

Janwar megragadta a táskát, és kinyitotta. Több kristály fiola hevert benne. – Hol van most?

– Úton vissza a gathendi hajóra. Nem akarta egyedül hagyni Srok’át.

Janwar hevesen dobogó szívvel megragadta az egyik fiolát, és addig forgatta, amíg meg nem látta a címkét.

És ott volt – egy szimbólum, amely majdnem azonos volt azzal, amit Jak’ri és Ziv’ri rajzolt.

– Ez az? – kérdezte Eliana reménykedve.

A férfi feltartotta, hogy ők is láthassák. – Ez az!

 

 

Valaki énekelt.

Simone a hang irányába fordította a fejét, csalogatta a lágy baritonhang. De a szeme nem akart kinyílni.

Fájdalom nyilallt belé, és nyögést váltott ki belőle. Bár az oldalán feküdt, úgy érezte, mintha a háta izzó parázsnak támaszkodna.

Megmozdult, próbált elszakadni tőle.

Az éneklés abbamaradt. Egy nagy kéz ereszkedett a vállára.

– Nyugalom – mormolta a hím. – Fájdalmaid vannak?

A lány megpróbált válaszolni, de nem tudta rávenni a száját, hogy működjön. A szemét sem tudta kinyitni. Talán álmodott?

– Hadd hozzam az imaashut! – Amikor a megnyugtató jelenlét elhagyta az oldalát, aggodalom árasztotta el.

Aztán hűvös folyadék spriccelt a hátára, és eloltotta a lángokat.

– Jobb? – kérdezte a férfi.

Izmai ellazultak, miközben a férfi segített neki hasra fordulni.

Gyengéd ujjak lassú, nyugtató mozdulatokkal hátrasimították a haját az arcából. – Minden rendben lesz! – fogadkozott halkan a férfi. – Pihenj, Simone! Minden rendben lesz!

Újra énekelni kezdett, miközben a sötétség elnyelte a nőt.

 

 

Valaminek nagyon finom illata volt.

Simone az ínycsiklandó illat felé fordította a fejét, miközben megkordult a gyomra.

Halk kuncogás töltötte be a levegőt.

– Ez jó jel – mondta egy férfi, ugyanaz, aki korábban énekelt. – Ha kinyitod a szemed, megosztom veled!

Az illat felerősödött, mintha a férfi meglengetett volna egy darabot az orra előtt abból, amit a lány érzett.

Ismét megkordult a gyomra.

– Tudom, hogy éhes vagy – mormolta a férfi. – Nyisd ki a szemed a kedvemért, és megoszthatjuk az első étkezést!

A lány megpróbálta. Tényleg megpróbálta. De a fáradtság legyőzte az éhséget, és ismét a sötétség felé terelte.

Az utolsó dolog, amit hallott, hogy a hím újra énekelni kezd, miközben ujjaival gyengéden simogatja a haját.

 

ÖTÖDIK FEJEZET

Férfihang duruzsolására ébredt.

Simone igyekezett nem összevonni a szemöldökét. Úgy hangzott, mintha a férfi felolvasna valamit. Nem egy történetet. Egy... orvosi szakkönyvet?

Hol a fenében volt? És miért fájt annyira a háta?

Elfojtott egy grimaszt. Az egész teste fájt, de a háta a legjobban.

Lassan felemelte a szemhéját, hogy a szempilláin keresztül felmérje a környezetét.

A tekintete azonnal megakadt a nagydarab alakon, aki az ágya melletti széken terpeszkedett.

Jack Sparrow?

Összeszűkült a szeme. Nem. Janwar, a kalóz, aki barátnak és szövetségesnek adta ki magát, majd elárulta őt.

Csak úgy, minden visszatért.

– Janwar! – morogta.

A férfi felkapta a fejét. A szeme tágra nyílt, és az ajkai mosolyra húzódtak, miközben az ölébe engedte a könyvet. – Simone.

– Te rohadék! Megmérgeztél! – A nő természetfeletti gyorsasággal kigurult az ágyból, és nekirontott a férfinak.

A mozdulat ereje fellökte a székét, és a padlóra borította Janwart. A könyv elcsúszott, amikor Simone hanyatt lökte a férfit, és lovaglóülésben ráült. Egyik kezével lefogta a nyakánál, a másikkal pedig megragadta a tőrt, amely a derekán lévő tokban lógott, és a magasba emelte.

– Ne! – kiáltotta egy nő. – Simone, állj!

Simone már lefelé lendítette a pengét, de az utolsó pillanatban sikerült megállítania a mozdulatot. Megrökönyödve ismerte fel a hangot.

– Eliana? – Körülnézett.

– Itt vagyok fent! A képernyőn.

A szíve hevesen kezdett kalapálni, amikor felnézett, és meglátta barátnője arcát az ágy mellett lebegő képernyőn.

– Eliana! Hol vagy? Jól vagy?

A nő bólintott. – Jól vagyok. A Ranasura nevű segoniai hadihajón vagyok. Ne öld meg Janwart! Nem ő mérgezett meg téged.

Simone az alatta heverő izmos harcosra pillantott.

– Ezt mondta neked? – Leengedte a tőr hegyét a férfi mellkasához, közvetlenül a szíve fölé.

Miért nem küzdött?

– Igen – felelte Eliana –, de akkor is tudnám, ha nem mondta volna, mert engem is megmérgeztek.

Ez ismét felrántotta Simone tekintetét. – Micsoda?

– Nem Janwar mérgezett meg téged. A gathendiek tették. – Sem a barátnője szavaiban, sem a viselkedésében nem utalt semmi kétségre.

Simone zavartan nézett Janwarra.

– Nem te mérgeztél meg?

Erős kezét a lány csípőjére téve a férfi azt mormolta: – Most annyira vonzódom hozzád!

A lány pislogott, amikor kezdte felfogni a szavainak értelmét. – Micsoda?

Eliana horkantva nevetett fel.

– Ennek nem most van itt az ideje, Janwar!

Simone a fejét ingatva nézett Elianára.

– Mi történik?

– Három napja kómában vagy – mondta a barátnője gyengéden. – Néhány átkozott gathendi bosregi méreggel vonta be a faroktüskéit.

A mérgek a Földön nem hatottak a Halhatatlan Őrzőkre. A biotechnológiával létrehozott vírus, amely immunrendszerükként állította be magát, mindig megvédte őket az ilyenektől, megsemmisítve a vegyi anyagokat vagy...

Igazából nem volt biztos benne, hogy ez hogyan működik.

– Tudom, mire gondolsz – mondta Eliana. – A mérgek általában nem hatnak ránk. De ez itt igen. Nagyon is. Engem a csípőmön talált el egy gathendi faroktüskéje, és pár percen belül ki is ütött. Majdnem meghaltam. És egy ideig aggódtunk, hogy te is meg fogsz halni!

Simone a homlokát ráncolta. – Biztos vagy benne, hogy ez ugyanaz a méreg? Csak egy órával a csata vége után kezdtem el rosszul lenni, és akkor veszítettem el az eszméletemet is.

– Ez azért van, mert idősebb vagy nálam. És erősebb. Így a te... immunrendszered – mondta jelentőségteljes pillantással – egy kicsit tovább vissza tudta tartani.

Lefordítva: a vírus, amelynek Simone teste otthont adott, tovább és keményebben küzdött a méreg ellen, mert az idősebb Halhatatlan Őrzők szinte mindig erősebbek voltak, mint a fiatalabbak.

– Adaos! – szólt hátra Eliana a válla fölött. Úgy tűnt, hogy egy pultnál ül egy orvosi részlegben, amely hasonló volt ahhoz, amelyben Simone is találta magát.

Egy magas, izmos, halványszürke egyenruhát viselő férfi lépett be az egyik oldalsó ajtón. – Nem fogok neked több jarumi rögöt hozni, Eliana! – morogta a férfi. – Ha szeretnél még egy kis rágcsálnivalót, és nem akarod feladni a virrasztásodat, kérd meg Brohkót, hogy hozzon neked!

Eliana elvigyorodott. – Már megtettem. Azt mondta, már úton vannak. De nézd csak! – A képernyőre mutatott.

Adaos arra nézett. A szemöldöke felszaladt.

– Felébredt. Kitűnő! – Aztán a szemöldöke összerándult. – Miért ül a földön fekvő Janwaron?

Simone arcát forróság öntötte el, amikor rádöbbent a helyzetére... és arra, hogy csak melltartó és bugyi volt rajta. Felállt, és sietve elhátrált a jóképű kalóztól, ujjai még mindig a férfi tőrének markolata köré fonódtak.

Janwar zavartalanul elvigyorodott, és felállt. Bár nagyon közel járt ahhoz, hogy meghaljon a nő keze által, úgy tűnt, jó a kedve, és ahogy megigazította az ingét és...

A nő szeme elkerekedett.

…a szűk nadrágot, amely nem tudta elrejteni, milyen hatással volt a testére a csípőjéhez feszülő nő.

Simone teljesen kibillenve az egyensúlyából gyorsan elfordította a tekintetét.

Adaos Eliana felé fordult.

– Ti Földlakók mindig úgy ébredtek fel, hogy bántani akartok másokat, vagy ő is elvesztette az emlékezetét?

Micsoda?

Eliana felnevetett. – Nem vesztette el az emlékezetét. Azt hitte, hogy Janwar mérgezte meg őt.

– Ah! – Adaos visszafordult a képernyő felé. – Nem ő tette. A gathendiek tették.

– Én is ezt mondtam neki. Megmutatnád neki az én és az ő sebének összehasonlítását, és el is magyaráznál neki mindent?

– Természetesen!

– Janwar – mondta Eliana –, te már hallottad mindezt. Miért nem pihensz egy kicsit, amíg én beavatom Simone-t a dolgokba?

A férfi kinyitotta a száját.

– Biztos vagyok benne, hogy szeretne lezuhanyozni is – folytatta Eliana, mielőtt megszólalhatott volna – és néhány percre is szüksége lenne, hogy összeszedje a gondolatait.

– Természetesen! – Simone felé fordult. – A tisztálkodó egység arra van. – Odalépett egy szekrényhez, és kivett egy halom fekete ruhát. – Vettem a bátorságot, hogy a ruhagenerátorunk lemásolja az általad viselt ruhákat.

A lány a homlokát ráncolta. – Mi történt a ruháimmal? – Azok voltak az egyetlenek, amik nála voltak.

– Le kellett vágnom rólad. De utána a lehető legjobban összeraktam, abban a reményben, hogy a ruhagenerátor képes lesz reprodukálni őket. Ez volt a legközelebbi megoldás. – A férfi átnyújtotta neki.

– Köszönöm! – Simone keze végigsimított a férfi kezén, miközben áttette a karjára a ruhát. – Biztos vagyok benne, hogy rendben lesznek!

Janwar a fejét lehajtva lazán meghajolt, és kisétált a szobából.

– Olyan édes – suttogta Eliana. – El sem mozdult mellőled, amíg eszméletlen voltál, csak ameddig lezuhanyozott, és amikor mosdóba kellett mennie. Még énekelt is egy kicsit, amikor azt hitte, hogy alszom.

Simone csak bámult rá.

Adaos szintén.

– Janwar azt tette? – kérdezte döbbenten.

– Igen. – Eliana elvigyorodott. – És olvasott is neki. Többnyire orvosi szövegeket. – Simone szemébe nézett. – Nem tudja, hogy Halhatatlan Őrző vagy, vagy a vírusról, vagy hogy néha mély álomba merülünk, amikor gyógyulunk. Szerintem próbált reakciót kiváltani, és visszacsalogatni az öntudatodhoz, vagy – az orvosi szövegek esetében – annyira untatni, hogy felébredj, és követeld, hogy olvasson valami érdekesebbet!

Simone felnevetett.

Eliana arca kijózanodott. – De átkozottul közel voltál a halálhoz, Simone! A bosregi méreg elég erős ahhoz, hogy megölje a vírust.

Csontig hatoló fagyosság töltötte el a belsejét. – Micsoda?

– Nagy mennyiségben a vírus le tudja küzdeni a mérget, de a normális vírustömegünk nem elég a feladat elvégzéséhez. Én csak azért éltem túl, mert Adaos a csata előtt mintát vett a véremből, és volt elég kéznél ahhoz, hogy megnövelje a vírusszámomat. De Janwarnak nem volt ilyenje.

– Akkor hogyan éltem túl?

– Folyamatosan segoniai vért adott neked. Minden alkalommal, amikor ezt tette, a vírus szaporodott és újra támadta a mérget. Ez nem volt elég a méreg hatástalanításához, de eléggé lelassította a folyamatot ahhoz, hogy Janwar emberei megtalálják az ellenszert a gathendi hajó fedélzetén. – Az ajkába harapott. – Még akkor is, egy darabig csak tapogatóztunk, mert nem tudtuk, mennyit adjunk neked.

Simone elméje megszédült. Ha a méregnek sikerült volna elpusztítania a vámpírvírust, nem maradt volna immunrendszere. – Majdnem meghaltam! – A gondolat megrázta. Több száz éve nem félt a haláltól. A tudat, hogy hirtelen ilyen közel került hozzá...

Eliana és Adaos a sebről készült képekkel folytatták, és elmagyarázták neki az alkalmazott kezeléseket, beleértve minden egyes sérülés tisztítását és kezelését a férfi által, akit kalóznak tartott.

– Janwar jó ember – állapította meg a barátnője. – Tényleg mindent megtett érted!

Nem segített neki.

Simone az orvosi részleg üres ajtaja felé nézett.

Megmentette az életét.

Mosoly görbítette felfelé az ajkai sarkát. – És azt mondtad, hogy énekelt nekem?

Eliana rákacsintott. – Csodálatos bariton hangon.

Már attól, hogy ezt elképzelte, melegség és valami ismeretlen kavargott a bensőjében. Zavartan megrázta a fejét, megígérte, hogy hamarosan újra beszélni fog Elianával, és elindult a tisztálkodó részleg felé. Bár a végtagjait gyengének érezte, amit nyugtalanítónak talált, ez nem tartotta vissza attól, hogy megtisztálkodjon, vagy felvegye a ruhát, amit Janwar otthagyott neki.

Jól illettek rá, ami bizonyította a földönkívüliek fejlett technológiáját. A kupacban zokni, sokzsebes nadrág és póló volt, de melltartó vagy bugyi nem, ezért a ruhatisztítóval tisztította meg azokat, amelyekben felébredt. Az orvosi részleg elsődleges helyiségében megtalálta a bakancsát és felhúzta, majd ujjaival végigsimított hosszú, leengedett haján, hogy kifésülje belőle a gubancokat.

Csend ölelte körül.

Az űr ilyen csendes tud lenni, csodálkozott. A felfokozott hallása minden hangot annyira felnagyított, hogy néhány mérfölddel arrébb is hallotta, ha valaki tüsszentett, ezért a Föld zajos hely volt számára.

Most azonban semmit sem hallott, leszámítva a recirkulált levegő alig hallható áramlását. Megállt a hajó? A Kandovar hajtóművei halk morajlást keltettek, amit a halandó barátai nem hallottak. De ez...

Simone semmit sem hallott. Még azt a halk zúgást sem hallotta, amit a Kandovar fedélzetén lévő nagy létszámú legénység, és az ott állomásozó katonák produkáltak. Ez kissé idegesítő volt, és irracionális félelmet keltett benne, hogy megint egyedül van, immár a társaságot nyújtó számítógép hangját is nélkülözve.

Kilépett egy üres folyosóra, és fel-alá nézett.

– Halló? – Merre kellene elindulnia?

– Halló!

Simone felugrott, amikor egy férfihang válaszolt. Körbefordult, de nem találta meg, aki megszólalt. – Ki mondta ezt?

– Én – válaszolta a férfi.

Még mindig nem látott senkit. – És te ki...?

– Tangata – jelentette ki a férfi barátságosan.

– Mint a hajó? – Ő is egy számítógépes program volt, mint Evie?

Ha igen, akkor sokkal emberibbnek hangzott, mint a Kandovar számítógépe. Evie mindig megtartotta ugyanazt a nyugodt, békés hangnemet, függetlenül a körülményektől. Ez a fickó egyenesen vidámnak tűnt.

– Igen – mondta a hajó. – De hívhatsz T-nek, ha szeretnél.

– A T egy becenév?

– Igen. Janwar és a legénysége adományozta nekem – mondta büszkén.

A lány elmosolyodott. – Akkor nagyon örülök, hogy megismerhetlek, T! Elvezetnél oda, ahol Janwar van?

– Természetesen. Ő és a többiek éppen étkeznek az ebédlőben. Fényekkel vezesselek el? – A fenti lámpák felgyulladtak egymás után a folyosón az egyik irányban. – Vagy szeretnéd, hogy bebújjak egy karbantartó robotba, és fizikai alakkal vezesselek?

Simone szemöldöke felszaladt. – Az olyan, mint egy android?

– Igen.

– A karbantartó robot! – kiáltott fel. A lasaraiak említették az androidokat, és azt mondták, hogy némelyik egészen élethű tud lenni. Simone és a földi barátai mind nagyon szerettek volna egyet látni, de egyetlen egy sem volt a Kandovar fedélzetén. A lasaraiak komolyan gondolták, hogy mindenkinek szerepe van a társadalmukban, és androidokat csak katasztrófavédelmi vagy háborús helyzetekben használtak, hogy ne fosszák meg a polgárokat a munkájuktól.

Ritmikus puffanások hallatszottak a távolban.

Simone egyre növekvő izgalommal bámult a folyosó végére. El sem hiszem, hogy mindjárt találkozom az első androidommal! A benne élő kislány gyakorlatilag fel-alá ugrándozott az izgalomtól.

A fenébe is, örült, hogy Seth őt választotta erre az űrutazásra. Több száz éven át az élete úgy zajlott, mint a samponos flakonra nyomtatott használati utasítás: habzás, öblítés, ismétlés. Kivéve, hogy az övé a következő volt: vadászni őrült vámpírokra, pihenni, és ismétlés.

Most szinte bármerre fordult, mindig valami újjal találkozott.

Mint az android, aki éppen most fordult be a sarkon.

Fültől fülig ért a vigyora.

Minden olyan volt, amilyennek remélte.

Olyan magas volt, mint Janwar, és hosszú, sima léptekkel közeledett felé, amelyekben csak egy csipetnyi volt abból a merevségből, amit egy robottól elvárna. Emberhez hasonló volt a felépítése, két karral, két lábbal és széles vállakkal büszkélkedett. Külsejének nagy részét fehér fémborítás fedte, a nyakán és a legtöbb ízületénél ezüstös árnyalatokkal. A feje kopasz volt, az arca pedig nélkülözte a szemöldököket. Bár vonásai hasonlítottak egy emberi férfiéra (ami elég vonzó volt, ezt el kellett ismernie), üres kifejezésbe merevedtek. A szemei pedig vörösen izzottak a szemüregükben.

A droid megállt előtte.

– Kisebb vagy, mint gondoltam – mondta elgondolkodva.

– Te pedig kibaszottul klassz vagy – jelentette ki Simone, és annyira szerette volna megérinteni, hogy lássa, vajon a fém burkolata hideg vagy meleg, merev vagy hajlékony.

T oldalra billentette a fejét. – Nem vagyok biztos benne, hogy értem.

– Gyönyörű vagy! – tisztázta a lány.

– Az vagyok? – kérdezte, a hanglejtés a hangjában azt a meglepettséget közvetítette, amit az arca nem tükrözött.

– Igen.

Lehet, hogy csak képzelte, de a férfi mintha egy kicsit magasabb lett volna. – Köszönöm a bókot! – A férfi a folyosó vége felé intett. – Elkísérjelek Janwar parancsnokhoz?

– Igen, kérlek! – Simone nem tudta megállni, hogy ne bámulja a férfit, miközben elkezdtek egymás mellett sétálni.

– Hé, T?

– Igen?

– Szemtelenség lenne megkérdezni, hogy megérinthetlek-e?

– Nem kell engedélyt kérned, hogy megérintsd ezt a testet! Ez csupán egy karbantartó roboté.

A nő megvonta a vállát.

– Nos, ez most a te tested, és nem akartam udvariatlan lenni. Nem ismerem a protokollt, mert még sosem találkoztam robotokkal. Te vagy az első.

– Technikailag nem vagyok robot. Én a Tangata mesterséges intelligencia programja vagyok. Csak akkor lakom ebben a formában, amikor a kötelesség megköveteli.

– Te azonban másnak tűnsz, mint a Kandovar mesterséges intelligencia programja. Sokkal... nem is tudom... élethűbb? – A nő összerezzent. – Sajnálom! Ez sértő volt?

– Nem. Azt hiszem, ez egy újabb bók volt. A legtöbb Aldebari Szövetség hadihajó mesterséges intelligenciája csak a rájuk bízott parancsokat és feladatokat hajtja végre, és nem tér el azoktól a paraméterektől. Én azonban egy fejlettebb program vagyok, és képes vagyok érezni is!

A lány szeme elkerekedett. – Érzel dolgokat? Például érzelmeket?

– Igen, bár a leggyakoribb érzelmek, amelyeket érzek, az az elégedettség, amikor a legjobb tudásom szerint hajtom végre a feladataimat, és a frusztráció, amikor Janwar és az emberei figyelmen kívül hagyják a figyelmeztetéseimet, és veszélybe sodorják magukat. Végül is a Tangata legénységének biztonsága és jóléte az elsődleges irányelvem.

És Simone azt gyanította, hogy Janwar és legénysége szokásává tette, hogy veszélybe sodorják magukat.

Egy másik folyosóra fordultak. – Érzel fájdalmat? Vagy örömöt? – Mennyire volt érző ez a lenyűgöző droid?

– Szerintem nem úgy, ahogy te gondolod. Nem tudom úgy érzékelni az érzéseket, ahogyan az élő szövetekből álló életformák képesek. Ha ezt a testet meglőnéd egy O-puskával, érzékelném a sérülést, de fájdalmat nem éreznék. Ha megérinteném a hajadat, elemezhetném a tisztítószerekben lévő vegyi anyagokat, amelyeket használtál, és még DNS-mintát is vehetnék, de azt nem tudnám megmondani, hogy puha vagy durva. – Megvonta a vállát. – Bár a mesterséges orrjárataim képesek beszívni a levegőt, és elemezni minden benne lévő vegyi anyagot vagy részecskét, az illatát nem tudom meghatározni.

– Hmm! – Tehát érzelmileg érző volt, de fizikailag nem? Jól értette?

– Még mindig meg akarsz érinteni? – kérdezte.

– Igen, kérlek, de csak akkor, ha nincs ellenedre.

Válaszul a férfi felajánlotta a karját.

Simone az alkarjára tette a kezét, és úgy találta, hogy a fém hideg és kemény, és egyáltalán nem enged. – Én is eláraszthatlak kérdésekkel?

– Nyugodtan – válaszolta kedvesen. – Szeretek kérdésekre válaszolni.

Simone elvigyorodott. – Akkor szeretni fogsz engem!

 

 

Szokásához híven, Janwar étkezési időben találkozott az embereivel. A helyiség, ahol vacsoráztak, kevésbé volt étkezde, mint inkább társalgó. Általában csak egy asztal volt benn, ami elég nagy volt hatuknak, de kibővítették egy másodikkal is, amikor Taelon herceg, Lisa, a kis Abby és a Yona őrök ideiglenesen csatlakoztak hozzájuk.

Az étkezőt egy hosszú pult választotta el a tágas konyhától, amelyben egy hatalmas kamra is helyet kapott. Még a kezdeti időkben, amikor a legénységük összeállt, Janwar felfogadott személyzetet a konyhára, hogy főzzön rájuk. Sajnos a Janwar fejére kitűzött jelentős vérdíj túl csábítónak bizonyult. És több merényletkísérlet után feladta az ötletet. Ezért nincs nagyobb legénység se.

Ahelyett, hogy ételgenerátort használtak volna (még a csúcsminőségű ételgenerátorok sem tudtak versenyezni az élőlények által készített ételekkel), vagy felváltva főzték maguk az ételeket, vagy felmelegítettek néhányat abból a több száz ételből, amelyek elkészítéséért és lefagyasztásáért fizettek a kedvenc vendéglősüknek. Ez utóbbihoz általában az kellett, hogy a férfi bezárja az éttermét a közönség előtt, amíg teljesíti a nagy megrendeléseket. De Janwar jól megfizette őt.

Ő és a legénysége szerette a fényűzést.

A helyiség másik végében plüss ülőalkalmatosságok álltak, amelyek helyet biztosítottak a pihenésre, zenehallgatásra, szórakoztató videók megtekintésére, vagy hologramos játékokra és egyéb szabadidős szórakozásra, miközben könnyen hozzáférhettek az élelmiszer készletekhez.

– Itt vagyunk – jelentette be T vidáman.

Janwar az ajtó felé pillantott.

A harcos ruhájába öltözött Simone a karját egy T által néha használt karbantartó droid karjára téve úgy állt, mintha T egy pazar Aldebari Szövetségi gálára kísérné.

Milyen egymáshoz nem illő párost alkottak. Simone alig ért fel a robot hónaljáig, csupa mosoly volt és kipirult az örömtől, míg T ridegnek és kifejezéstelennek tűnt.

– Köszönöm, T! – Simone megveregette a robot karját, mielőtt elengedte volna.

– Örömömre szolgált! – válaszolta T. Janwar pedig biztos volt benne, hogy a robot is mosolyogna, ha tudna.

Simone figyelte, ahogy a robot elmegy, aztán gyakorlatilag szökdécselt feléjük. – Ez annyira király volt! – kiáltotta.

Janwar nem tudta megállni, hogy ne vigyorogjon, miközben felállt, de nem tudta eldönteni, hogy az öröm, ami átjárta, a megkönnyebbülésből fakadt-e, amiért újra egészségesnek és szívósnak látja a lányt, vagy azért, mert olyan imádnivalóan izgatottnak tűnt. – Micsoda?

– Találkozás egy robottal – jelentette ki, mintha ennek nyilvánvalónak kellett volna lennie. – Vagy androiddal. A Kandovaron nem voltak ilyenek, úgyhogy még sosem láttam ilyet.

– A Földön nincsenek robotok? – kérdezte meglepődve. Tudta, hogy a Földet primitív bolygónak tartják, de nem gondolta volna, hogy technológiailag ennyire le vannak maradva a Szövetség nemzeteitől.

– Nem olyanok, mint T – jelentette ki a lány.

– Nos, technikailag ő nem robot. Ő egy számítógépes program, amit szükség esetén le tud tölteni egy mechanikus formába.

– Ő is ezt mondta. És nagyon türelmes volt, amikor kérdésekkel bombáztam. – Összekulcsolta maga előtt a kezét, és továbbra is úgy mosolygott, mintha most kapta volna meg azt az ajándékot, amire mindig is vágyott. – Egészen elbűvölőnek találtam.

Janwar megrázta a fejét. – Biztos vagyok benne, hogy ő is hasonlóan elbűvölőnek talált téged.

– Valóban így volt – mondta T.

Simone az üres ajtóra pillantott, majd fel a hangszóróra, amelyből T hangja hallatszott. A szemöldöke felszaladt.

– Már elhagyta a robotot, és vissza feltöltődött a hajóra? Ez gyors volt!

Ismét elmosolyodott.

– Nem, még csak most rakja a helyére a robotot. De T egyszerre tud lakni a robotban és a hajóban is. Igaz, T?

– Így van – válaszolta T. – Valójában egyszerre tudok lakni a hajóban és mind a tizenkét karbantartó robotban.

– Ez annyira király! – suttogta Simone, gyakorlatilag szétpukkanva az örömtől.

Janwar szórakozva ingatta a fejét.

– Mi az? – kérdezte a lány.

– Semmi – mormolta, nem akarva megemlíteni a többiek előtt, hogy imádnivalónak találja a lányt. Már így is megnehezítették a dolgát, miután Soval rajtakapta, hogy énekel neki. De ő próbálta visszacsalogatni a lányt az öntudatához, és reakciót kiváltani belőle.

Bár nem azt a fajta reakciót, amit akkor váltott ki belőle, amikor korábban a földre döntötte. Az... váratlan volt.

Janwar megköszörülte a torkát.

– Csak örülök, hogy jobban érzed magad.

– Én is. Köszönöm, hogy gondoskodtál rólam! – Komoly arckifejezéssel fordult a többiek felé. – Köszönöm mindannyiótoknak! Eliana meg van győződve róla, hogy meghaltam volna, ha nem dolgoztatok volna olyan keményen azon, hogy megtaláljátok az ellenszert. Remélem, tudjátok, mennyire hálás vagyok érte! Megmentettétek az életemet! Ezt az adósságot nem veszem félvállról!

Bámultak rá.

– Kedvelem őt – jelentette ki T vidáman.

Simone elvigyorodott, és felnézett a hangszóróra. – Én is kedvellek téged, T. – Aztán megkordult a gyomra.

Janwar felkuncogott. – Hozzunk neked valamit enni!

Egy órával később a mellkasán keresztbe font karokkal dőlt hátra a székében, és szórakozva figyelte Simone-t.

A legénység többi tagja visszament dolgozni, így kettesben hagyták őket.

Sóhajtva leeresztette az evőeszközöket az asztalra, és hátradőlt a székében.

– Kérsz még egyet? – kérdezte. A lány étvágya éppúgy meglepte, mint a vér iránti igénye. Lassan, de biztosan elfogyasztott két teljes étkezést. Még Soval sem evett ennyit.

– Nem, köszönöm! – mondta a lány kissé szégyenlősen. – Elnézést kérek érte! Úgy érzem magam, mintha egy hete nem ettem volna.

– Nem kell bocsánatot kérned! Megértem.

Eltolta a tányérját, a könyökét az asztalra támasztotta, és a férfi felé hajolt. – Szóval, hol tartunk a gathendiek tekintetében?

A férfi ragaszkodott hozzá, hogy addig ne beszéljenek az üzletről, amíg a nő be nem fejezi az étkezést. Szegény, teljesen kiéhezettnek tűnt. – Nem voltak olyan közlékenyek, mint reméltük.

– Él még valamelyikük? Biztos vagyok benne, hogy ki tudok belőlük csalni némi információt!

A férfi elmosolyodott, egy pillanatig sem kételkedett ebben. – Azt hiszem, elég ijesztőnek találnának téged. De a gathendiekkel az a baj, hogy csak kevesen vannak beavatva olyan titkos információkba, amilyeneket mi kerestünk. Sokakat kihallgattam az évek során.

– Így tudtad meg, hogy Taelon herceg húga, Ami, a Földre ment?

– Igen. Elfogtunk egy felderítő hajót, amit a gathendiek a bolygótokra küldtek, és kicsikartuk az információt a fedélzetén lévőkből.

– Szép munka!

A csodálat a hangjában arra késztette, hogy büszkeségtől dagadjon a mellkasa, amit azonnal el is fojtott.

– Milyen nehézségekbe ütköztél azokkal, akiket elfogtunk?

A nő testtartását utánozva előrehajolt, és a könyökét az asztalra támasztotta. – A tisztek alacsonyabb szintűek voltak. A többiek közönséges katonák voltak, akiktől elvárták, hogy kövessék a parancsokat anélkül, hogy tudták volna, mi váltotta ki őket.

A nő összerezzent. – Megöltem az összes magasabb rangú fickót?

– Igen.

– Merde! Amint elkezdtem átvágni magam rajtuk, olyan tömegben jöttek felém, hogy nem volt időm megállni és ellenőrizni az egyenruha jelzéseit. – A nő összevonta a szemöldökét. – Egyáltalán viselnek jelzéseket? Mert az egyenruhájukon nem sok minden látszik.

A férfi elmosolyodott. – A rangjukat a mellkasuk bőrébe égetik.

– Hmm! Halványan emlékszem, hogy láttam sebhelyeket néhány gathendin, a szívük felett, de azt hittem, hogy azok régi háborús sebek. – Beletúrt egyik kezével a hosszú hajába, amely megszáradva lágy hullámokba húzódott. – Nem kellett volna hagynom, hogy az indulat és a bosszúszomj eluralkodjon rajtam! Nem tudom elhinni, hogy elszúrtam!

– Nem szúrtad el! A kihallgatott katonák közül néhányan elég magas rangúak voltak ahhoz, hogy legalább néhány információhoz, amit kerestünk, hozzáférjenek. De nem voltak hajlandóak beszélni, a halált választották a...

– A becstelenség helyett? – gúnyolódott a nő. – Minden, amit tesznek, becstelen!

– Egyetértek. De a halált választották ahelyett, hogy a császárjuk fosztaná meg őket a rangjuktól, ami a sorsuk lett volna, ha életben hagyjuk őket, és kiderül az árulásuk. Ez több mindennel jár, mint hogy egyszerűen eltávolítja azt a kis húsdarabot, amelybe beleégették a rangjukat.

– Most felkeltetted a kíváncsiságomat! Erről később majd még kell mesélned! Mi a helyzet a többivel?

– Csak megerősíteni tudtak olyan dolgokat, amiket már eddig is gyanítottunk, és korlátozott részletekkel és pletykákkal szolgálhattak.

A nő a homlokát ráncolta. – Mint például?

– Megerősítették, hogy az ő hajójuk volt az, amelyik megtámadta a Kandovart.

Egy izom megrándult az állkapcsában, miközben barna szemei halvány borostyánszínű fényt kaptak.

– Megerősítették, hogy elpusztították a Kandovart? A kapszulámban lévő mesterséges intelligencia azt mondta, hogy igen, de...

– Igen. Elpusztították.

Káromkodni kezdett.

– Éppen befejezték a Kandovar ellentámadása által okozott károk helyreállítását, amikor rájuk találtál.

– Mondták, hogy miért támadták meg a Kandovart? A királyi családot próbálták megölni? Vagy régi harag vezérelte őket?

– Nem. – Janwar azt kívánta, bárcsak ne kellene elmondania neki. Az ő helyzetében ő sem fogadná jól a hírt. – A gathendieknek csak egy céljuk volt, amikor megtámadták a hajót – elfogni minden földit, aki a fedélzeten volt.

A nő a férfira meredt. – Micsoda?

– Te és a barátaid voltatok a célpontjaik.

A lány kezei ökölbe szorultak, miközben az arca kipirult a dühtől.

– Megölték azt a sok embert, csak azért, hogy rátehessék néhány Földlakóra a kezüket? – A hangereje minden egyes szóval nőtt, és a végét már kiáltva fejezte be.

– Igen.

– Mi a franc!? – Olyan gyorsan állt fel, hogy a széke felborult, majd járkálni kezdett. – Miért tennének ilyet? Ennyi embert megölni ilyen kevésért?

– Mert tudni akarják, hogy a vírus, amit a Földre szabadítottak, miért nem ölt meg mindenkit.

Megállt, és megfordult, hogy tanulmányozza a férfit.

– Tudok a vírusról, ami megfertőz benneteket – jelentette ki nyugodtan. – Tudom, hogy te egy Halhatatlan Őrző vagy.

A nő arckifejezése semmit sem árult el a gondolataiból.

– Honnan? Eliana azt mondta, hogy nem mondta el neked.

– Nem is kellett neki. T belépett a segoniaiak rendszerébe, és megtalálta nekem az információt.

– Elég nehéz volt – említette T vidáman. – Nagyon vigyáztak arra, hogy a téged és Elianát megfertőző vírus minden említése kimaradjon az elsődleges feljegyzéseikből. Az egyetlen hely, ahol Adaos főorvos információt tárol róla – és az eddig végzett kutatásairól –, egyetlen személyes adattáblán van, amely nincs összekapcsolva a mesterséges intelligenciájukkal.

– Akkor pontosan hogyan férhettél hozzá? – kérdezte a nő.

– Láttam, hogy letöltötte a felépülésedre és a bosregi ellenszerre vonatkozó megfigyeléseit az adattáblára, majd törölte az adatokat az elsődleges rendszerükből. Kíváncsi voltam, mit tartalmazhat még az eszköz, ezért beszivárogtam rá, amikor legközelebb pillanatnyi kapcsolatot létesített. Nagyon jó vagyok abban, amit csinálok – dicsekedett T.

Janwar elmosolyodott. – Ez tény.

– Az egyetlen más bizonyíték, amit találtam – folytatta T –, hogy a segoniaiak kapcsolatba léptek egy Földlakóval, az egy felvétel volt Dagon parancsnok személyes adattábláján, amelyen Eliana egy földi dalt énekel, az „At Last” címűt.

Simone pislogott. – Micsoda?

– A tabletje szerint sokszor meghallgatta, általában akkor, amikor nyugovóra tért.

Értetlenül nézett Janwar szemébe.

– Ez egyszerűen... furcsa!

A férfi elvigyorodott. – Eliana és Dagon életpárok.

A lánynak leesett az álla. – Micsoda?

– Gondolom, nem volt ideje ezt elmondani neked?

– Nem.

Janwar összerezzent. – Talán nekem sem kellett volna mondanom semmit!

– Nem, semmi baj! Biztos vagyok benne, hogy nem szándékosan tartotta vissza a hírt. Csak nem volt lehetőségünk bepótolni a lemaradást. – Lehajolva felemelte a székét, és ismét leült az asztalhoz. – Lisa és Taelon azt mondta, hogy az életpári kapcsolat ugyanolyan, mint a házasság.

A férfi bólintott. – A fordítóm szerint igen.

A lány az ajkába harapott. – Tudja, hogy ő... más? Hogy megfertőződött a vírussal?

– Feltételezem, igen. T, meg tudod ezt erősíteni nekünk?

– Igen – mondta T. – Tisztában van a másságával.

– Mindegyikkel? – erősködött.

– Igen. Adaos főorvos aprólékos feljegyzéseket vezet az tabletjén, és én átnéztem mindet. A vírus tanulmányozásának egyik célja, hogy segítsen Dagon parancsnoknak és Elianának megtalálni a módját annak, hogy úgy foganjon gyermekük, hogy a vírus ne terjedjen át az anyáról a magzatra.

A tenyerét az asztalhoz nyomta. – Rendben! Ez elég sok, amit fel kell dolgozni. De ha te ki tudtad deríteni ezt az információt, T, akkor a gathendiek nem tudnák ugyanezt megtenni?

– Nem!

Amikor nem részletezte, a nő elkeseredett pillantást vetett a plafonra. – Miért nem?

– Ők nem én vagyok – válaszolta T egyszerűen.

Janwarra nézett. – Csak viccel, ugye?

Janwar elmosolyodott. – Nem. A gathendiek nem tudnának észrevétlenül beosonni a Ranasura rendszerébe. Ez nem az erősségük. T pedig olyan dolgokra képes, amire a közönséges mesterséges intelligenciák nem. Az a tény, hogy érző, hatalmas előnyhöz juttatja a többiekkel szemben, mert képes a kereteken kívül is gondolkodni, ahogy Lisa mondaná.

A lány ajkai halvány mosolyra görbültek.

– Srácok, ti rengeteg földi szlenget szedtetek fel, amíg Lisa a fedélzeten volt.

A férfi kuncogott. – Igen, így van. T az egyik oka annak, hogy olyan gyakran tudok információval kereskedni. A kihallgatás nem mindig hozza ki azt, amit keresek.

– Szóval T megkeresi neked?

– Ha szerencsénk van.

– Sikerült más információt is szerezned a kihallgatott gathendiektől?

– Csak pletykákat, hogy hallottak egy titkos helyőrségről, ahol kiterjedtebb kutatásokat végeznek. Mivel én is ugyanezt hallottam, igaznak vettem.

– Elmondták, hogy hol van?

– Nem tudták biztosan, de úgy gondolták, hogy a Promeii 7 közelében lehet.

– Ami azt jelenti...?

– Úton vagyunk a Promeii 7 felé.

A lány bólintott. Aztán a szemei kitágultak. – Várj csak! Mi van a hajómmal?

A férfi felvonta a szemöldökét. – A gathendi hajóval?

– Igen. Száz százalékig komolyan gondolom, hogy igényt tartok rá!

– Én is így gondoltam, ezért elégettük az összes holttestet, fertőtlenítettük a hajót, lezártuk, álcáztuk, és megjelöltük, hogy később visszaszerezhesd.

Az arca felragyogott a mosolyától.

– Awww. Ez olyan édes. Köszönöm!

A férfi felnevetett. – Biztos még mindig lábadozol a méregből. Senki sem nevezne minket édesnek!

A nő elutasítóan legyintett a kezével.

– Pff! Engem nem tudsz átverni! Már felfedted a titkodat!

A férfi bámult rá. – Milyen titkot? – Pontosabban, melyiket? Annyi volt.

– Hogy ti mindannyian csak egy rakás nagy mackó vagytok!

Janwar nem gondolta, hogy ezt a fordítója jól fordította, hacsak nem nagy, szőrös, mindenevő állatoknak nevezte őket. – Nem tudom, hogy ez mit jelent!

– Azt jelenti, hogy nagyok, kemények és veszélyesek vagytok kívülről, mint egy medve. De belül puhák és szerethetőek. – Rákacsintott. – Pont, ahogy szeretem.

Janwar erre nem talált választ.

Simone felnevetett, az örömteli hangot ásítás szakította meg.

– Pihenned kellene – javasolta halkan. – Eliana azt mondta, valószínűleg szükséged lesz még egy vérátömlesztésre és egy jó éjszakai alvásra, hogy teljesen felépülj.

– Épp most töltöttem három napot kómában. Azt gondolnád, hogy több alvás lenne az utolsó dolog, amire szükségem lenne – morogta.

– És mégis. – A férfi felállt. – Megmutassam a szobát, amit előkészítettem neked?

– Persze, bár remélem, nem fáradoztál miattam. Akár a gyengélkedőn is maradhatnék.

– Semmi gond. Vannak szabad szobáink. – Elmosolyodott. – Ez egy nagy hajó.

Felállt, és felhorkant. – Ez egy hatalmas hajó. Bárcsak ne lennék olyan fáradt. Szeretnék többet látni belőle!

– Holnap körbevezetlek.

Egy karbantartó robot lépett be, és feléjük sétált.

– Pihenj jól, Simone! – mondta T, miközben összeszedte az üres edényeiket.

– Köszönöm, T!

Janwar a hajó eleje felé vezette Simone-t.

– Ezek a legénységi szállások. T-nek köszönhetően mindannyian ugyanabban az időbeosztásban dolgozunk, ahelyett, hogy egyik felünk nappal dolgozna, a másik fele pedig éjjel. Az elmúlt napokban a szokásosnál is jobban le voltunk terhelve, úgyhogy a többiek valószínűleg már alszanak. – A gathendi hajó fedélzetén lévő lehetséges biofegyverek miatt a lezárás a szokásosnál is bonyolultabb volt.

Valahányszor elhaladtak egy ajtó mellett, megnevezte, hogy ki alszik mögötte.

– Soval. Srok’a. Kova. Elchan. Krigara. Ez az enyém. – Elhaladt mellette. – Ez pedig a tiéd lesz. T már megváltoztatta a hozzáférési panelt, hogy vagy szóbeli parancsra, vagy a tenyerednek az érzékelőhöz érintésével nyithasd ki az ajtót.

A szemöldökét felvonva, Simone hozzáérintette aprócska kezét az érzékelőhöz.

Az ajtó felcsúszott.

Elmosolyodott. – Köszönöm!

Janwar figyelte, ahogy a lány belépett, és remélte, hogy tetszeni fog neki a szállás. Ez ugyanaz a lakosztály volt, amelyet Taelon herceg és Lisa használtak a Tangatán való tartózkodásuk alatt.

– Hűha! – sóhajtotta, miközben lassan körbefordult. – Ez olyan nagy!

A legtöbb ilyen méretű hadihajó több száz fős legénységet igényelt, több ezer katonát tudott szállítani, és több nagy öbölre volt szükségük, hogy elférjenek rajta a kompok, vadászgépek és a katonai csapásokhoz szükséges lőszerek. Ami azt jelentette, hogy a szállások általában szűkösek voltak. Ezt a hajót azonban kifejezetten úgy tervezték, hogy csak kevesek üzemeltessék, így neki és a rögtönzött családjának olyan méretű szobák álltak rendelkezésére, amelyek vetekedtek az Akselen élő leggazdagabb polgárok otthonaiban találhatóakkal.

– Ha szeretnél néhány dolgot megváltoztatni, hogy kényelmesebbé tedd...

– Most viccelsz? – kérdezte hitetlenkedő nevetéssel. – Ez gyönyörű! Túl szép egy magamfajtának! Én csak egy harcos vagyok, Janwar! Ez úgy néz ki, mintha Taelon hercegnek, vagy a királyi család más tagjának kellene itt laknia. Nem pedig az öreg és egyszerű jómagamnak.

– Taelon herceg valóban itt lakott Lisával és a kis Abbyvel. Lisa néhány ruháját megtalálod azokban a fiókokban. – A hálószoba bejárata felé mutatott, amelyen keresztül láthatták az egyik falba épített fiókokat. – Ezek mind olyan ingek, mint a mieink, amiket átalakított. Attól tartok, T csak azután fejezte be a ruhagenerátorunk beállítását, hogy otthagytuk a királyi családot Lasarán.

Amikor Simone elindult a hálószoba felé, hogy megvizsgálja, a férfi egészen az ajtóig követte, és nekitámaszkodott az ajtófélfának.

Az ágy elég nagy volt ahhoz, hogy egy kicsit fel kellett ugrania, hogy a szélére ülhessen.

Aprónak tűnt volna, ha elterül a közepén. Ugyanolyan aprónak, mint amikor rajta ült, amikor korábban a hátára kényszerítette.

– És nincs benned semmi egyszerű! – nem tudta megállni, hogy ne tegye hozzá, és a hangja durva zöngét kapott, ahogy elképzelte, hogy a lány ismét rajta ül az ágyon.

Simone kísérletképpen ugrált az ágyon, de mozdulatlanná vált, amikor meghallotta ezeket a szavakat. Találkozott a pillantásuk. Simone nagyot nyelt. Amikor elfordította a tekintetét, szín kúszott az arcára.

Drek, ezt vonzónak találta, hogy egy olyan vad harcos, mint az előtte álló nő, gyengéd is tud lenni, sőt... szégyenlős is?

– Magadra hagylak – mormolta, és megfordult, hogy az ajtó felé induljon. A legjobb, ha távozik, mielőtt valami ostobaságot csinál. Még csak néhány óra telt el azóta, hogy a nő felébredt, és azt hitte, hogy ő mérgezte meg. Kételkedett benne, hogy a nő örömmel fogadna bármilyen szerelmi ajánlatot a részéről.

Felhorkant magában. Szerelmi közeledés? Mi a drek volt vele?

– Janwar? – Halkan szólalt meg, amikor az ajtó felcsúszott.

Megállt, szembefordult vele, és nem tudta kitalálni, milyen gondolatok sorakoznak a komor arckifejezés mögött. A szívverése felgyorsult, amikor a lány egy szívdobbanásnyi idő alatt csökkentette a köztük lévő távolságot, és megállt előtte.

Hátrahajtotta a fejét, és felnézett rá.

– Köszönöm! Hogy megmentettél. Hogy gondoskodtál rólam, amikor beteg voltam. Hogy lezártad nekem a gathendi hajót. És hogy beleegyeztél, hogy követed a nyomokat a Promeii 7-re, és segítesz megkeresni a barátaimat, anélkül, hogy megkértelek volna rá. – Átfonta a karját a férfi dereka körül, és szorosan megölelte.

Felgyorsuló szívveréssel a férfi átölelte a nőt, és szorosan magához vonta.

– Sajnálom, hogy azzal vádoltalak, hogy megmérgeztél! – mormolta.

A férfi a lány fejére támasztotta az állát.

– Én is ugyanezt tettem volna a helyedben! – nevette el magát a férfi. – Kivéve, hogy valószínűleg megöltelek volna, mielőtt elájulok, és aztán belehaltam volna a mérgezésbe.

A nő felnevetett. – Szerintem inkább hasonlítunk, mint különbözünk, mert én is ugyanezt tettem volna, ha lett volna hozzá erőm.

– Nos, örülök, hogy nem tetted meg – mondta halkan.

Miután még egyszer megszorította a férfit, elhátrált. Lehajtott fejjel megköszörülte a torkát. – Mennyi időbe telik, amíg elérjük a Promeii 7-et?

– Kilenc nap.

A nő bólintott. – Holnapra még áll a túra?

– Igen. Szólj T-nek, hogy értesítsen, ha felébredtél, és az első étkezés után kezdhetjük.

– Rendben!

Kihátrált a folyosóra, furcsán vonakodva hagyta ott a nőt.

Végre a férfi szemébe nézett. Halvány mosoly görbítette a telt ajkait, és a szemei halvány borostyánszínben kezdtek ragyogni.

– Jó éjt, Janwar!

A férfi enyhén meghajolt. – Jó éjt, Simone!

A lány mosolya kiszélesedett, amikor az ajtó becsukódott.