Prológus - 1. Fejezet

 

 

PROLÓGUS

Fordította: Szilvi

 

Simone simán, precízen suhintott nagyra becsült katanájával, levágva egyik ellenfelet a másik után. Pontosabban a képzeletbeli ellenfeleit. Az általa elfoglalt aprócska edzőterem üres volt, leszámítva őt magát. De elég őrült vámpírral küzdött az évszázadok során a Földön – és elég keményen felfegyverkezett zsoldossal az utóbbi években – ahhoz, hogy gyakorlásképp néhány élethű jelenetet kreáljon.

Megállt.

A Földön.

Elmosolyodva megcsóválta a fejét. A legtöbbször még mindig nehezen tudta felfogni ezt az új valóságot. A régi mondás, miszerint az élet az, ami akkor történik, amikor az ember más terveket szövöget, soha nem volt még ennyire helytálló. Nem mintha olyan sok terve lett volna.

A halandó élete nehéz volt. Az apjához hasonlóan, ő is különleges adottságokkal született Franciaországban a tizennegyedik században, amelyeket rejtegetnie kellett, hogy mások ne gondolják démon által megszálltnak, és ne próbálják megölni. Aztán az egész családját elvesztette egy pestisjárványban, és már ő maga is készen állt, hogy megadja magát, amikor megtámadta egy vámpír és megfertőzte egy vírussal, amely gyakorlatilag halhatatlanná tette, rendkívüli gyorsasággal, erővel és regenerációs képességgel felruházva, amihez fényérzékenység és gyakori vérátömlesztés szükségessége párosult. Egy vírus, amely az átlagembereknél fokozott agykárosodást okozva, gyorsan az őrületbe kergette őket.

Szerencsére a fejlett DNS, amely empatikus és telepatikus képességeket adott neki, megvédte őt a vírus által okozott progresszív agykárosodástól is. Így a következő hat évszázadot azzal töltötte, hogy halhatatlan testvéreivel együtt minden éjjel őrült vámpírokra vadászott és megölte őket, hogy védje az emberiséget.

Simone csak a közelmúltban tudta meg, hogy a gathendieknek nevezett földönkívüliek laboratóriumban hozták létre a vámpírvírust, majd elszabadították a Földön, hogy kiirtsák az emberiséget, hogy azután azok a hüllőszerű rohadékok maguknak követelhessék a bolygót és annak erőforrásait. Ha a hozzá hasonló Halhatatlan Őrzők nem fogtak volna össze Seth – a legidősebb és legerősebb közülük – vezetésével, hogy kordában tartsák a vámpírpopulációt, a gathendiek sikerrel jártak volna.

Elmosolyodott, miközben Sethre gondolt. Öt hónappal ezelőtt, a minden este mindig ugyanaz egyhangúsága már nagyon nyomasztotta, amikor is Seth négy másik Halhatatlan Őrzővel és tíz tehetségessel (mind nőnemű) egy szobába hívta Simone-t, és megdöbbentve mindannyiukat, bejelentette, hogy az alacsony vörös hajú, lányaként szeretett nőszemély, egy földönkívüli a Lasara nevű bolygóról. Egy földön... kívüli.

Ami még ennél is meghökkentőbb volt, felfedte a szándékát, hogy szövetséget kíván kötni Lasara fejlettebb népével, és megkérdezte, hogy őt és a többieket érdekelné-e, hogy elutazzanak a Lasarára, és próbaképpen új otthont keresnek maguknak.

Ööö... a fenébe is, igen! Simone-nak még csak gondolkodnia sem kellett.

Szétnézett a körülötte lévő edzőteremben. Bár egy kicsit emlékeztetett azokra, amelyek gyakran találhatók a Halhatatlan Őrzők otthonában, nem is különbözhetett volna ennél jobban. Ez itt egy hatalmas lasarai hadihajó fedélzetén volt, amely jelenleg észbontó sebességgel száguldott az űrben, és szállította át őt a galaxison. Az egyik falat egy számítógépes panel ékesítette, amely szóbeli parancsra frissítőket osztogatott a szomjas harcosoknak. És...

Az ajtó hirtelen felcsúszott.

Amikor Simone arra pillantott, egy kis ezüst gömb suhant be a szobába, mint egy lebegő teniszlabda. Az ajtó lecsúszott, bezárva vele a lányt is. Tágra nyílt a szeme.

Egy Bex-7 kábító gránát?

– Merde![1]

Meglendítette a pengéjét.

A szobát betöltő ragyogó fehér fény elvakította. A teste megdermedt a lendítés közepén, az izmai megmerevedtek, ahogy átjárta az elektromosság, és úgy érezte, mintha az agya egy üstben forrna.

A fájdalom több végtelennek tűnő másodpercig égette. Aztán a fény elhalványult, megszűnt a rajta átáramló energia, és Simone a padlóra rogyott, mint egy lezuhant szobor. A keze görcsösen a katana markolata köré szorult.

Az ajtó felemelkedett, és egy nagytermetű férfi lépett be rajta. Legalább két méter magas lehetett a lány 165 centijéhez képest, és egy tonnányi izom volt a testén. Bőrének árnyalata Yona harcosnak jelezte. Napbarnított, egy csipetnyi szürke árnyalattal, szinte úgy tűnt, mintha valaki egy képszerkesztő programmal tompította volna a színei erősségét. Sötétbarna, testhezálló nadrág és hozzáillő, bőrhatású póló ölelte körbe hatalmas testét. Egy elképesztően hatékony testpáncélként szolgáló könnyű mellény védte a mellkasát és a hátát. Több fegyver – különböző méretű, fejlett lőfegyverek és számos penge – ékesítette a többi részét.

A fájdalomtól összeszorított fogakkal, Simone felbámult a férfira, amikor az megállt fölötte. Koromfekete haját rövidre nyírva viselte. Érzelem nélküli szemének sötét pupillái és szürke íriszei nagyobbak voltak, mint egy emberé, szinte háttérbe szorítva minden fehéret, miközben tanulmányozta a lányt.

– M-merde! – mondta újra.

A férfi arca továbbra is kifejezéstelen maszk maradt, nem mintha a nő mást várt volna. A Yona harcosok képtelenek voltak érzelmeket érezni.

Természetfeletti gyorsasággal meglendítette az egyik lábát, és kisöpörte alóla a lábát. Abban a másodpercben, amíg a férfi a földre ért, a nő térdre vetette magát, lekapta a férfi testéről az egyik tőrét, és a mellkasához nyomta, egy centire megállítva, mielőtt hozzáért volna.

A fickó vonásait nem töltötte el félelem. Sem bosszankodás, sem döbbenet.

– A Bex-7-esek nem hatnak rád – mondta sztoikusan. – Színlelni a sérülést bölcs stratégia volt.

Simone mosolyogva kicsit hátrébb húzódott, és felhívta a férfi figyelmét arra, hogy milyen hevesen remeg a tőrt tartó keze.

– Ó, hatással van rám! – Amikor mereven talpra állt, minden porcikájában érezte a korát. – Ez kurvára fájt – nyögte, és kinyújtózkodott. – De most már tudom, hogy még mindig működőképes vagyok, ha egy gathendi valaha is dobna rám egy ilyet. Köszönöm, Valok!

A Yona harcos gyorsan biccentett, miközben felállt.

– Az érved, hogy magadon akarsz tesztelni egyet, meggyőző volt. – Ez az érv az volt, hogy egy jó harcos felkészül minden eshetőségre.

Bár a lasaraiak békés nép voltak, sok baráttal az Aldebari Szövetségben, voltak megbízhatatlan és harcias űrlények is. Volt értelme megérteni, milyen fegyvereket használhatnak ezek a gusztustalan alakok. Sajnálatos módon számos próbálkozása, hogy rávegyen egy lasarait, hogy dobjon rá egy Bex-7-est, hogy megtudja, vajon az ugyanúgy harcképtelenné teszi-e őt, mint egy halandót, visszautasításba ütközött. Mindenki túlságosan aggódott, hogy esetleg megsérülne.

A Yona azonban nem érzett érzelmeket. Nem gyötörte őket aggodalom, és utólag sem éreztek bűntudatot. Ők csak a kötelességet és a logikát ismerték. Így amikor sarokba szorította Valokot, és megkérte, hogy dobjon rá egy Bex-7-est, a férfi pusztán egy olyan harcos szemszögéből tekintett rá, aki eltökélte, hogy minden jövőbeli csatát megnyer.

Elmosolyodott, ahogy a teste gyorsan lerázta magáról a kábítógránát hatását.

– Bónuszpontokat kapsz, amiért megleptél.

A férfi oldalra billentette a fejét, mintha próbálta volna értelmezni a mondottak jelentését.

– Bónusz pontok? – A lasarai és Yona agyakba ültetett fordítóchipek nem mindig fordították helyesen a földi szlenget.

Simone-nak hiányzott egy ilyen lenyűgöző fordítóchip. Amikor átváltozott, a vámpírvírus gyakorlatilag elpusztította az immunrendszerét, majd szimbióta szervezetként viselkedve átvette a helyét. És ez az átkozott dolog a fordítóchipet, amit a lasaraiak próbáltak a fejébe ültetni, repesznek tekintette, és rögtön ki is lökte.

Szívás!

Emiatt egy olyan fordítót kellett viselnie, amely úgy illeszkedett a fülébe, mint egy fülhallgató.

– Ez csak azt jelenti, hogy extra jól csináltad, hogy megleptél, ahelyett, hogy figyelmeztettél volna.

– Ah. – A férfi a falon lévő vezérlőpanel felé mutatott. – Ha még mindig érzed a hatását, a tápvíz segíteni fog.

– Jó tudni! Köszönöm! – Odalépett a panelhez, és megnyomott egy gombot. – Két tápoldatos vizet kérek.

Zümmögés hallatszott, majd a panel félrecsúszott, és felfedett két teli palackot.

Simone felkapta mindkettőt, és az egyiket Valok felé nyújtotta.

– Csatlakozol hozzám?

A férfi elvette az üveget, és csak tartotta anélkül, hogy beleivott volna, miközben figyelte, ahogy a nő leül az egyik falat szegélyező padra. – Milyen célból?

A lány megvonta a vállát.

– Hogy még több kérdéssel zaklathassalak.

A férfi merev testtartással leült mellé.

– Gondolom, nem tudnálak rábeszélni, hogy lőj rám egy trónium robbantóval, igaz? – kérdezte, lenyelve néhány korty vizet.

– Egy ilyen sebesülés nem maradna észrevétlen, és a fogdába kerülnék. A börtönből nem tudnám megfelelően ellátni a feladataimat.

A kötelesség pedig minden volt a Yona számára.

Úgy gondolta, hogy ezt meg tudja érteni. Mi más volt, ha az embernek nem voltak sem szükségletei, sem vágyai?

Simone figyelte, ahogy a férfi néhány nagy korttyal kiüríti az üveget.

– Milyen érzés? – nem tudta megállni, hogy ne kérdezze meg, amikor a férfi befejezte.

– Amikor lelőnek egy robbantóval? – A férfi félretette az üveget. – Fájdalmas.

A lány nem tudta megállni, hogy ne nevessen.

– Nos, ennyit sejtettem. Úgy értettem, milyen érzés, ha nem érzel semmilyen érzelmet? – Képtelen volt felfogni a fogalmat. Empataként nemcsak a saját érzéseivel foglalkozott egész életében. Mások érzelmei is bombázták.

– Nincs semmi, amihez hasonlíthatnám – jelentette ki.

Amikor először találkozott a Yona harcosokkal, azt hitte, hogy valamiféle fejlett szintű robotok. Ennyire érzelemmentesek voltak.

– Sajnálod... hogy nem vagy képes érzelmeket érezni? – kérdezte halkan.

Megrázta a fejét. – A sajnálkozás egy érzelem. Az érzelem gyengeség. A katonák nem tudják megfelelően ellátni a feladatukat, ha gyengeség akadályozza őket. – Úgy mondta ezt, mint egy diák, aki olyasmit ismételget, amit a tanára újra és újra a fejébe vert.

Ami valószínűleg így is volt.

– Nincs benned kíváncsiság? Nincs vágy arra, hogy megtudd, milyen érzés az érzelem?

– Az érzelem egy...

– Gyengeség. Persze... De ez nem feltétlenül igaz. A Földön előfordultak olyan esetek, amikor az érzelem rendkívüli erőt adott a hétköznapi embereknek, és lehetővé tette számukra, hogy olyan dolgokat is megtegyenek, amikre egyébként nem lettek volna képesek... mint például egy apa, aki egymaga felemelt egy autót, hogy kiszabadítsa az elütött és az autó alá szorult fiát. – Nem mintha a férfi tudta volna, mi az az autó. – Ez egyenértékű lenne azzal, mintha Taelon herceg felemelne egy olyan elegáns fekete vadászgépet, amit a hangárban láttam, ha az Abbyn landolt volna.

Valok elfordította a fejét, hogy alaposan a nőre nézzen.

– Valóban?

– Igen. Szeretet. Félelem. Bosszúszomj. – A nő ironikusan elmosolyodott. – Az erős érzelmek erőt adhatnak, és olyan dolgokra késztethetnek, amelyekre normális esetben nem lennél képes.

Csak egy pillanatra látta, hogy valami felvillan a férfi szemében, ott volt és olyan gyorsan el is tűnt, hogy nem tudta beazonosítani.

Kinyújtotta a kezét.

– Szeretnéd megtapasztalni az érzelmeket?

A férfi pillantása a nő kezére ereszkedett, majd visszatért az arcára.

– Képtelen vagyok érzelmeket érezni!

– Nem feltétlenül. Én empata vagyok. Nem csak érzem mások érzelmeit. Meg is tudom változtatni azokat, bármilyen általam választott érzelemmel átitatva őket. – Az is igaz, egyáltalán nem érzett semmit, amikor egy Yona közelében volt. Tényleg érzelem nélküli lényeknek tűntek. De ez nem jelentette azt, hogy nem tudna ízelítőt adni a sajátjából. Vagy legalábbis megpróbálhatná.

– Ha mást nem is, talán segít megérteni, mi motiválja a nem Yona ellenfeleidet.

Az utolsó érv megingatta.

Valok a nagy, szürkés kezét a nőére tette.

Simone a férfi ujjai köré fonta az ujjait, és azon töprengett, milyen érzelemmel kezdje.

Talán az lenne a legjobb, ha valami pozitívval kezdené, és úgy haladna a negatív felé.

A barátaira gondolt itt a Kandovaron. Mosoly görbült az ajkára, ahogy szétáradt benne a melegség és szeretet. Mindannyiukat testvérként szerette, és annyira örült, hogy megoszthatja velük ezt a kalandot.

Valok szeme kitágult.

– Érzed?

A férfi ajkai szétnyíltak. Izmos mellkasában a szíve kicsit gyorsabban kezdett dobogni.

– Igen. Mi ez?

– Vonzalom. Ha szeretsz valakit, semmi sem késztethet arra, hogy hátrahagyd a csatában. Az életed árán is harcolsz értük. – Ezután eszébe jutott egy tréfa, amit Eliana az előző nap játszott el Avával. Jókedv bugyborékolt fel benne.

Valok szeme sarkainál ráncok jelentek meg, miközben az ajkai mosolyra húzódtak. Érdes morgás tört elő a szájából. A szeme még jobban kitágult, ahogy az ujjai az övére szorultak.

– Mi volt ez? Még sosem adtam ki ilyen hangot.

A nő kuncogott. – Ez egy nevetés volt. Ez akkor történik, amikor szórakozol, vagy néha, amikor egyszerűen csak boldog vagy. – Bizonyára sokszor hallotta már a lasaraiak nevetését, de nem ismerte fel a hangot, amikor ő maga is kiadta.

Egy vészjelző kezdett el vijjogni, ami annyira megcsapta az érzékeny fülét, és annyira megijesztette, hogy majdnem a levegőbe ugrott.

– Mi a fene ez? – kiabálta túl a hangot.

Valok talpra ugrott.

– A hajó riasztója.

Simone is felállt. – Ez valami gyakorlat?

– A legénység minden tagja a harci állásokba! – szólt egy férfi a hajó hangszóróin keresztül. – Ismétlem, a legénység minden tagja a harci állásokba! Megtámadtak minket!

Valok az ajtó felé indult. – Ez nem gyakorlat!

Simone követte őt kifelé az edzőteremből. A folyosó egyik végén testek kezdtek kiáramlani a nagyobb, tornaterem méretű edzőteremből, mint szurkolók a futballstadionból a meccs végén.

Valok az ellenkező irányba fordult, és futni kezdett.

Simone követte őt, természetfeletti ereje és gyorsasága lehetővé tette, hogy erőfeszítés nélkül tartsa a lépést a férfi hosszabb lépteivel.

– Mi történik? Ki támad ránk?

A férfi megkocogtatta a fülét.

– Valok jelentkezik! Mik a parancsaim?

Több dörrenés visszhangzott a folyosókon, miközben a hajó megremegett.

Lasaraiak futottak el mellettük, úgy tűnt, pontosan tudják, hová kell menniük és mit kell tenniük, míg Simone bizonytalansággal küszködött. Ez egy hatalmas hadihajó volt! Ki a fene támadná meg?

– Megerősítve! Máris indulok! – Valok sarkon fordult, és a nagy hajó hátsó része felé vette az irányt.

– Hová mész?

– A lasaraiak elindítják a vadászgépeiket. Én leszek egyiknek a pilótája, és csatlakozom a harchoz.

Bumm. Bumm. Bumm.

A lány megtántorodott, ahogy a padló megremegett a lába alatt.

– Kivel harcolsz? Ki támad ránk?

– Gathendiek.

– Te most kibaszottul szórakozol velem? – fakadt ki, miközben elöntötte a düh. A gathendiek népirtást akartak elkövetni a Földön és a Lasarán. Most meg azok a rohadékok megpróbálták kilőni őket az égből? Vagy az űrből? Vagy a féregjáratból vagy miből?

– Ezt nem fordítódott le – válaszolta, és nem mutatott semmit abból a félelemből, dühből vagy elszántságból, amit a körülötte száguldozó többi ember arcán látott.

– Miért támadnak ránk a gathendiek?

– Ismeretlen.

Bumm. Bumm. Bumm. Bumm.

– Még mindig a féreglyukban vagy qhov’rum izében vagyunk. Hogy van egyáltalán elég hely a támadáshoz? – Még mindig nem volt biztos benne, hogyan működik a qhov’rum, de úgy gondolta, olyan, mintha egy hosszú, keskeny csőben lennél, ami hihetetlen sebességgel hajt előre.

– A qhov’rum kevés mozgásteret hagy. El kellene vinned az embereidet a mentőkapszulákhoz!

Ezt hallva majdnem megbotlott a saját lábában.

– Ennyire rossz a helyzet?

– Igen!

Simone azonnal megállt és irányt változtatott.

– Vigyázz magadra! – kiáltotta férfi után, és a Taelon herceg által a Földlakók kontingensének kijelölt szállás felé rohant. A falak elmosódtak körülötte, ahogy felvette természetfeletti sebességét.

Félúton a cél felé, elhaladt egy Halhatatlan Őrzőtársa mellett, aki az ellenkező irányba száguldott.

Simone megcsúszva megállt, visszatért, és megállt a mentőkapszulák előtt. Ava és Natalie, a két földi tehetséges, már beszálltak az egyszemélyes kapszulákba. Eliana, egyike a Halhatatlan Őrzőknek, aki néhány centivel alacsonyabb volt Simone-nál, két másik tehetségest – Miát és Michelle-t – tartotta a vállán.

– Hol van a többi tehetséges? – kérdezte Simone, amikor Eliana letette a két nőt a lábukra. Mindketten rémültnek tűntek.

– A szállásukon – mondta Eliana. – Megyek értük. Segíts ezeknek elhelyezkedni a kapszulákban! – Olyan gyorsan távozott, hogy úgy látszott, mintha eltűnt volna a levegőben.

Simone behajolt Ava mentőkapszulájába, és gyorsan segített neki rögzíteni a táskáját.

Odakint a folyosón Eliana visszatért Sammel és Emilyvel, majd ismét elszaladt.

Simone becsatolta Avát a mentőkabin egyetlen ülésébe, és megrántotta a hámot. – Rendben?

Ava bólintott, arca sápadt volt, a félelme tapintható.

Simone megveregette a vállát, és ment tovább, hogy segítsen Natalie-nak.

A hajó riasztója tovább harsogott, miközben egyik robbanás a másik után rázta meg a hajót.

– A pajzs integritása veszélybe került – jelentette be a hajó számítógépe kellemes női hangon, miközben Simone továbbment, hogy segítsen Miának. – Pajzsok hetvenkilenc százalékon.

– A francba! – suttogta Mia.

Füst szaga csapta meg őket.

Simone igyekezett nyugodtnak látszani a barátai kedvéért, de ugyanolyan pánikba esettnek érezte magát, mint amilyennek a többiek tűntek.

Dani, egy másik Halhatatlan Őrző, Allisonnal és Charlie-val a vállán érkezett, amikor Simone elhagyta Mia kapszuláját. Rachel Lizzel és Madeline-nel követte.

Michaela – az ötödik Halhatatlan Őrző – csúszva megállt mellettük, gyors létszámellenőrzést végzett, majd ismét elrobogott.

Újabb robajok rengették meg a hajót, miközben Simone, Dani és Rachel mindenkit biztosított a kapszulákban.

Eliana és Michaela rendszeresen elrobogott mellettük, lasaraiakat szállítva a többi mentőkapszulákba.

Miután a tehetségesek elhelyezkedtek, Simone becsukta a nyílásokat.

– Segítek Elianának és Michaelának evakuálni a lasaraiakat.

Rachel bólintott. – Mi is azt tesszük!

– Vigyázzatok magatokra! – kiáltotta Dani, mielőtt mindketten elszáguldottak volna a másik irányba.

– Pajzsok ötvennégy százalékon – jelentette be a számítógép ugyanazon a kellemes női hangon.

Merde!

Újabb robajok dübörögtek végig a hajón.

Simone két karbantartói egyenruhát viselő lasarai nő előtt fékezett le. – A mentőkapszulák felé tartanak?

Mindketten elkerekedett szemekkel bólintottak.

Simone lehajolt, a vállára vetette őket, és másodperceken belül a kapszulákhoz vitte őket.

– Köszönöm! – kiáltott utána az egyikük, miközben elrobogott.

– Pajzsok ötvennégy százalékon – jelentette be a számítógép ugyanazon a kellemes női hangon.

A szíve hevesen kalapált a mellkasában, miközben Simone fel-alá száguldott a folyosókon, és minden útjába kerülő férfinak és nőnek segített eljutni egy kapszulához. Egyetlen Yona sem akart menekülőkapszulában menedéket keresni, akivel találkozott. Mindegyikük elszántnak tűnt, hogy a végsőkig harcoljon... vagy, attól tartott, a halálig. Mert Simone nem tudta, hány találatot bír el még ez a hajó. A füst szúrós szaga minden egyes lélegzetvétellel erősödni látszott.

Ez nem történhet meg. Ez nem történhet meg!

Halhatatlan társai komor arccal, a belüket is kidolgozva igyekeztek minél több embert eljuttatni a kapszulákhoz, ahogy ő is. És a munkájuk hamarosan kezdett kifizetődni. Simone egyre kevesebb lasaraival találkozott, már csak a Yona őrök és a lasarai katonák maradtak.

Egyikük sem akart önként távozni, de talán más módon is a segítségükre lehetne.

Valokra gondolva, Simone a legközelebbi vadászgéphangár felé rohant.

A nagy hangár ajtaja nyitva volt, egymás után engedve ki az elegáns fekete lasarai vadászgépeket. Simone megállt és bámult. A hangár bejáratán és az áttetsző légköri gáton túl egy rohadt Star Wars-filmre emlékeztető csata tombolt, fekete vadászgépek vívtak halálos viadalokat halványszürke űrhajókkal. Csakhogy most a fekete vadászgépek voltak a jófiúk. És a rosszfiúk meglehetősen túlerőben voltak.

Miközben a nő elszörnyedve nézte, két szürke űrhajó egyszerre tüzelt egy fekete vadászgépre.

A lasarai űrhajó felrobbant egy lángcsóvában.

A szíve a bordáihoz csapódott, és körülnézett.

Több fekete vadászgép is a pilótákra várakozva állt a hangárban. Lasarai és Yona katonák, sietve felkapott pilótaruhákba öltözve rohantak feléjük, egymást lökdösve sietségükben.

Ekkor Simone megpillantott egy ismerős, nagydarab alakot.

– Valok!

Szokásához híven sztoikus arccal fordult felé a robusztus harcos.

– Miért nem vagy egy mentőkapszulában? – kérdezte, amikor a lány odarobogott hozzá.

– Mert segíteni akarok! Tudok repülni az egyik vadászgéppel!

– Nem, nem tudsz! Nem tudod, hogyan kell!

– De igen, tudom! – erősködött a lány. – Órákon át lógtam a repülésszimulátorok körül, figyeltem a pilótákat, hogy tudjam, mit kell tennem, ha egyszer nekem kellene vezetnem egyet.

A férfi megrázta a fejét.

– Az életed túl értékes ahhoz, hogy kockáztassuk! A lasaraiaknak szükségük van a Földdel kötött szövetségre! El kellene jutnod egy mentőkapszulához. Most azonnal!

– Pajzsok harminckét százalékon – jelentette be a nyugodt számítógéphang a távozó vadászgépek zaja felett.

Amikor a férfi elfordult, Simone megragadta a karját.

– A te életed ugyanolyan értékes, mint az enyém, Valok! Nem akarom, hogy feláldozd! Hadd segítsek neked! – A férfi a barátja volt. Nem akarta, hogy baja essen. Ha lenne szüksége egy szövetségesre odakint, aki vele együtt repül és vigyáz a hátára, akkor a fenébe is, ő megtenné.

A férfi mély levegőt vett, és lenézett a lány karjára tett kezére.

– Mi ez? – kérdezte halkan. Amikor találkozott a pillantásuk, a nő meglátta, ami korábban hiányzott a szeméből.

– Érzelem – mondta. – Te a barátom vagy! Nem akarlak elveszíteni! Hadd segítsek neked! Kérlek!

Bumm. Bumm. Bumm.

– Pajzsok húsz százalékon – jelentette be a nyugodt női hang.

Fény villant fel tőlük balra. Tűz lángolt fel, olyan fényesen, hogy bántotta a szemét, amikor egy robbanáshullám ledöntötte őt és Valokot a lábukról.

Simone néhány méterrel odébb a hátán landolt. A feje reccsenve csapódott a kemény fedélzethez. Fájdalom sugárzott végig a koponyáján, és egy hosszú pillanatra elkábította.

Aztán Valok fölé hajolt.

Megszédült, amikor a férfi a karjába kapta, és futni kezdett.

– Mi...? Mi történt?

A férfi nem válaszolt.

Bumm. Bumm. Bumm. Bumm.

– Pajzsok tizenhárom százalékon – jelentette a számítógép nyugodtan.

Simone megragadta az ingét, és igyekezett tisztán gondolkodni. – Valok?

A fölötte lévő fény elhalványult. Aztán a feneke valami párnás dolognak ütközött, amikor a férfi letette.

Egy ülés?

Körbepillantott, a látása kissé homályos volt.

– Hol vagyunk?

– Egy mentőkapszulában. Kevés az időnk! – Valok hangjában olyan sürgetés volt, amit még soha nem hallott tőle. Nagy kezei belenyomták a székbe, és átrántotta a szíjakat a mellkasán.

– Micsoda?

Bumm. Bumm. Bumm.

A feje kezdett kitisztulni. Gondolatai kiélesedtek, amikor a Yona harcos kiegyenesedett és megfordult.

– Valok?

Kibújt a fülkéből, majd megfordult, és a lány zavarodott szemébe nézett.

– Köszönöm!

Simone megrázta a fejét. – Mit?

– Hogy lehetővé tetted, hogy érezzek!

A nyílás becsukódott.

– Várj! – A lány előrevetette magát, de az öv visszarántotta. Ujjai a kapcsok után tapogatóztak.

Bumm!

A kristályszélvédőn túl ragyogó fény villant fel, ami után tűz lobbant fel.

A szíve megállt, ahogy a sokk végigfutott rajta.

Ez biztos eltalálta Valokot!

– Ne! – sikoltott fel elszörnyedve.

A kapszula megrándult, visszalökve őt az ülésbe, mint egy elinduló hullámvasút. Üvöltés támadt, amelyet puffanások kísértek. A hátát az üléshez szorító nyomás egyre erősödött, miközben a fény fel- és lekapcsolt. Aztán a fekete űr látványa töltötte be az ablakot.

Egy kis szürke űrhajó süvített el mellette, amelyet szorosan követett egy karcsú, fekete vadászgép.

A fekete vadászgép elsütötte fegyvereit, és darabokra robbantotta a szürke hajót. De Simone-t túlságosan megrázta Valok halála ahhoz, hogy ujjongjon.

Egy mentőkapszula repült el mellette, két szürke gathendi hajó által üldözve.

Fülsiketítő robaj rázta meg a kabint, miközben lángok világították meg a sötétséget.

Aztán a qhov’rum fényes falai emelkedtek előtte, eltakarva minden mást.

Fény robbant körülötte. Csikorgó, dörzsölődő zaj töltötte be a kabint, olyan hangos, hogy tízszeresére növelte a fejében érzett fájdalmat.

Aztán csend lett, amit csak a szívdobogása és a ziháló légzése tört meg.

Nedvesség töltötte meg a szemét, ahogy az ablakon keresztül a nyugodt, fekete űrbe bámult.

– Evie? – kérdezte halkan.

– Igen? – válaszolt a számítógép. Az egyik lasarai elmondta neki, hogy a számítógépet vagy a mérnökről nevezték el, aki telepítette, vagy aki tervezte. De túlságosan meg volt rázva ahhoz, hogy emlékezzen, E.V. vagy Evie volt-e az.

– A Kandovar éppen most robbant fel? – Kérlek, mondd, hogy nem! Kérlek, mondj nemet!

– Megerősítve.

Behunyta a szemét. A könnyek, amelyeket nem tudott visszatartani, lecsorogtak az arcán.

– Hányan voltak még a fedélzeten a legénységből?

Tudta, hogy Valok ott volt. Látta a robbanást, ami elvitte őt.

A keze ökölbe szorult a combján, ahogy a szomorúság harcolt a feltörő dühvel. Miért nem szállt be vele együtt ebbe az átkozott kapszulába?

– Ismeretlen – válaszolta a számítógép.

– A többi mentőkapszula elindult?

– A Kandovarral való utolsó kapcsolatom szerint sok mentőkapszula sikeresen elindult, mielőtt a hajó megsemmisült.

Akkor az összes tehetségesnek sikerülhetett biztonságban elmenekülnie.

Mi a helyzet a Halhatatlan Őrző társaival? Amikor utoljára látta őket, éppen azon sürgölődtek, hogy mindenki mást biztonságba helyezzenek. Ők is eljutottak a kapszulákba? Vagy őket is elvitte a robbanás?

A keze remegni kezdett.

– Megpróbálnád hívni a hajót, kérlek?

– A hajó már nem ép – jelentette ki Evie. – Bármilyen kísérlet a hívásra...

– Csak csináld! – csattant fel Simone, miközben a nedves arcát törölgette.

– Megkísérlem üdvözölni a Kandovart. – Eltelt egy pillanat. – Kapcsolatfelvétel nem sikerült.

– Próbáld meg hívni a többi mentőkapszulát!

– Most hívom a mentőkapszulákat.

Látott két gathendi vadászgépet, amint egy mentőkabint üldöznek. Mi van, ha azok a rohadékok egyenként szedik le őket? Ott voltak bent és megölték az összes barátját, miközben ő a seggén ül, és nem csinál semmit?

– Minden próbálkozás a többi mentőkapszula hívására kudarcot vallott.

Próbálta lenyelni a torkában lévő gombócot. – Megsemmisültek a robbanásban?

– Kicsi a valószínűsége. A mentőkapszulákat úgy építették, hogy ellenálljanak a szélsőséges hőmérsékletnek, így lakhatatlan bolygókon is menedéket tudnak nyújtani.

– Akkor miért nem tudsz kapcsolatba lépni velük?

– Ennek a kapszulának a kommunikációs rendszere korlátozott hatótávolságú. Lehetséges, hogy a többi kapszula már túljutott a hatósugarán.

– Hogy lehetséges ez? A kapszulák valószínűleg csak percekkel ez előtt indultak el.

– A qhov’rum olyan sebességgel hajtja előre az űrhajókat, amit még a leggyorsabb hajtóművek sem tudnak megismételni. Ha a qhov’rum működőképes maradt, miután ez a kapszula áttörte a falait, akkor a benne maradt mentőkapszulákat és vadászhajókat már olyan távolságra vitte, amit ennek a kapszulának a gyengébb hajtóművével hónapokig tartana megtenni.

Ez a kapszula csak kéthónapnyi tartalékkal rendelkezett.

– És mi van azokkal a kapszulákkal, amelyeket a robbanás átlökött a qhov’rum falain keresztül, mint ezt?

– Valószínűleg szétszóródtak az űr hatalmas szektoraiban. Az, hogy nem tudtam kapcsolatba lépni velük, alátámasztja ezt a feltételezést.

Simone dühösen gondolkodott.

– Visszatérhetünk a qhov’rumba?

– Negatív. Ennek a kapszulának a hajtóműve nem tudja előállítani a falak áttöréséhez szükséges meghajtást.

Tehát a robbanásnak kellett átrepítenie a kapszulát rajta.

– Vannak a közelünkben lasarai űrállomások?

– Negatív.

– Mi a helyzet a Yona űrállomásokkal?

– Negatív.

– Bármilyen űrállomás vagy űrkikötő?

– Negatív.

– Lakható bolygók a közelben?

– Negatív.

– Az Aldebari Szövetség tagjainak hajói?

– Negatív.

A frusztráció nőtt.

– Hát, valaminek csak lennie kell a közelben! Lehet, hogy az űr hatalmas, de rohadtul nem üres!

– Megerősítve.

A nő pislogott.

– Micsoda? – Aztán elfintorodott. Ha a számítógép azt mondja majd, hogy a világűr valóban hatalmas, Simone elveszti a fejét. Épp most volt szemtanúja, ahogy Valok meghal egy tűzrobbanásban. Könnyen lehet, hogy a halhatatlan barátai is meghaltak. Azok a kis gathendi vadászgépek felrobbanthatták a halandó barátait, akiknek sikerült elmenekülniük a kapszulákban. És a lasarai és Yona katonák, akik a hajón maradtak...

Újabb könnyek törtek fel.

– Megerősítve – ismételte Evie nyugodtan. – Az érzékelőim érzékeltek valamit a közelben.

Végre! – Mi az?

– Egy gathendi hadihajó.

Simone kihúzta magát.

– Micsoda? Ezt mi a fenéért nem mondtad eddig?

– A gathendi hajók nem szerepeltek az érdeklődési listádon.

A számítógépek olyan őrjítően szó szerintiek tudtak lenni!

– Nos, hol van?

– Pillanatokkal korábban hagyta el a qhov’rumot, mint ez a kapszula.

Simone kikapcsolta a biztonsági hámját, és az ablakhoz ment, hogy körbekukucskáljon.

– Nem látom!

– Túl messze van ahhoz, hogy látható legyen.

– Hogy lehet, hogy...? – Ó. Hát persze. A qhov’rum mindent olyan gyorsan mozgatott előre, hogy néhány másodperc is hatalmas távolságokat tudott lefedni.

Aztán megvilágosodott előtte a számítógép szavainak értelme.

A gathendi hadihajó a qhov’rum belsejében volt.

Minden mozdulatlanná vált benne. A könnyei elálltak. Állkapcsa megfeszült.

– Az a hajó, amit észlelsz, az, amelyik felrobbantotta a Kandovart?

– Bár ezt nem tudom bizonyossággal megállapítani, a hajó időzítése és elhelyezkedése ezt valószínűvé teszi.

Abszolút düh töltötte el, amit hideg elszántság kísért.

– Milyen messze van? Elég közel van ahhoz, hogy utolérjük?

– Igen. Hacsak a gathendi hajó nem változtatja meg a jelenlegi sebességét és röppályáját, ez a kapszula kevesebb mint két hónap alatt elérheti.

– És ha megváltoztatják a jelenlegi sebességüket és pályájukat?

– Jelenleg nem tudok pontos becslést adni.

– De több mint két hónap?

– Lehetséges.

– Ez a kapszula két hónapnál is tovább életben tud tartani, ha lelassítom a légzésemet és beosztom az ételt és a vizet?

– Megerősítve.

– Akkor vigyél el arra a hajóra!

– Irány a gathendi hadihajó.

Simone kibámult az ablakon, azt kívánva, hogy gyorsan teljen az idő.

Megfizetnek majd azok a rohadékok.

Megfizetnek minden egyes elvett életért!

 

---

[1] A francba! (francia)

ELSŐ FEJEZET

Fordította: Szilvi

 

Távoli csengetés hallatszott, amely megismétlődött néhány pillanatonként – egyre hangosabbá válva –, míg a zaj már szinte mintha Simone fejében is ott dübörgött volna.

– Mi a fene? – morogta fintorogva.

Abbamaradt a csengetés.

– Az utasításodnak megfelelően felébresztelek – jelentette ki Evie nyugodtan, mintha nem az imént támadta volna meg Simone dobhártyáját a valaha volt legidegesítőbb hanggal. – Te kérted, hogy ébresszelek fel, amikor megközelítettük a gathendi hadihajót.

– Így van. Köszönöm! – Nyögdécselve felült, és megnyomott egy gombot a karfán, hogy a keskeny ágyat visszaváltoztassa üléssé. – Milyen közel vagyunk?

– Egy szövetségi órán belül képesek leszünk üdvözölni őket.

– Látnak minket?

– Negatív.

– És mi a helyzet a radarral? Látnak minket a radarjukon, vagy bármi máson, amit arra használnak, hogy nagy távolságból észleljék az űrhajókat?

– Negatív.

– Oké. Köszönöm! – Állkapocs recsegtető nagy ásítással Simone felállt, és elindult az aprócska fürdőszobába, vagy mosdóba, amivel a kapszula büszkélkedett. Nem sok minden volt benne, csak egy furcsa űrvécé és szekrények, amelyekben törölközők, tisztítókendők, egy elsősegélydoboz és wosuur folyadék volt.

Gyorsan levetette fekete vadászruháját, és beledobta a ruhatisztítóba. Halk zümmögés hallatszott. Miután használta az űrvécét, kiöblítette a száját wosuur folyadékkal, amely hatékonyabban tisztította a fogakat, mint a fogmosás és a fogselyem, majd használva a tisztító kendőket, elvégezte a kapszula változatát a zuhanyzásra.

– A fenébe, hiányzik a szappan és a forró víz – morogta.

Simone-nak még mindig bőséges készlete volt nagyjából mindenből. A Halhatatlan Őrzői lét egyik előnye az volt, hogy lelassíthatta az anyagcseréjét, és aludhatott amikor, vagy ameddig csak akart. Sajnos gyakori vérutánpótlásra is szüksége volt, hogy megőrizze természetfeletti gyorsaságát és erejét. De sajnos nem volt bekészített vérkészlete.

Mivel nem volt hajlandó felvenni a harcot a gathendiekkel, miközben olyan gyenge, mint egy kiscica, az út nagy részét mély, gyógyító alvásban töltötte.

Egy nagyon hosszú, mély, gyógyító alvásban.

Jelzett a ruhatisztító.

Kinyitotta, és előhúzta az immár tiszta fekete pólóját és sokzsebes nadrágját. Zoknit, melltartót és a hozzáillő bikinialsót is. Hála az égnek, hogy ez az izé képes fertőtleníteni a ruhákat. Ellentétben azokkal a tehetségesekkel, akiket besegített a mentőkapszulákba, neki nem volt kéznél egy ruhákkal és egyéb alapvető dolgokkal teli táskája. Valoknak alig volt ideje betuszkolni őt ide, mielőtt felrobbant a hajó.

Szomorúság szúrt ismét belé a gondolatára. Bűntudattal együtt. Talán ha nem erőltette volna, hogy érzelmeket érezzen, a férfi magára hagyta volna, és időben bejutott volna az egyik vadászgépbe, hogy megmeneküljön a haláltól.

Folyton látta maga előtt a férfi arcát, ahogy megköszönte neki, hogy lehetőséget adott neki, hogy megérezze az érzelmeket.

Megkordult a gyomra.

Megrázta a fejét, elővett három tápcsomagot a kapszula készleteiből, és betette őket az ételkészítő izébe, amely rehidratálta és felmelegítette őket. Amikor a gyomra ismét türelmetlenül megkordult, felkapott egy táplálékszeletet, kibontotta, majd nagyot harapott belőle.

A Halhatatlan Őrzők bőségesen égették a kalóriát, amikor természetfeletti gyorsasággal mozogtak és harcoltak. Pokolian sok szénhidrátra volt szüksége ahhoz a harchoz, amit a gathendiek ellen akart vívni.

Éppen megette az utolsó szeletet is, amikor jelzett az ételkészítő készülék.

Gőz és ínycsiklandóan finom illat áradt ki, amikor kinyitotta az ajtót.

Simone le sem ült. Csak felkapott egy villára emlékeztető evőeszközt, előhúzta az első tálcát, és belevájt.

– Mmmmm – szólalt meg teli szájjal –, ez annyira finom! – Nem gondolta volna, hogy egy mentőkapszula ilyen finom ételekkel büszkélkedhet. Nyilvánvaló, hogy a lasaraiak szerettek kényelmesen utazni, még akkor is, ha az utazás elég váratlanul egy mentőkapszulás kiruccanásba vált át.

Már jócskán neki látott a harmadik tálca fogyasztásának, amikor megszólalt Evie.

– Azt hiszem, kiszúrtak minket a gathendiek.

Simone-nak többszöri próbálkozásába telt, hogy rávegye Evie-t, hogy „mi”-t mondjon a te helyett. Az űrben rekedni sokkal elviselhetőbb volt, ha az ember úgy tehetett, mintha a kapszula számítógépe egy barátja lenne, és nem érezte magát olyan egyedül.

– Miből gondolod ezt?

– Észleltem a radarjuk súrolását. És úgy tűnik, a hajó a mi irányunkba fordul.

Simone morgott. – Szerinted tudják, hogy egy lasarai mentőkapszulában vagyunk?

– Bizonytalan.

Tele hassal félretette az utolsó üres tálcát.

– Nos, akkor tegyünk róla, hogy megtudják! – Megkerülve a fülke közepén lévő ülést, leült, és szemügyre vette az előtte lévő parancsnoki képernyőt.

– Mi a szándékod? – érdeklődött Evie békésen.

– Az a szándékom, hogy felvegyem velük a kapcsolatot, és eljátsszam a gyámoltalan Piroskát, aki túl zöldfülű ahhoz, hogy felfogja, hogy a nagy, gonosz farkassal beszélget.

– Képtelen vagyok felfogni a szándékod! Kérlek, ismételd meg alternatív kifejezésekkel!

Sötét mosoly görbítette Simone ajkait.

– Szándékomban áll megtéveszteni őket. Tudnád a kapcsolatunkat csak hangra korlátozni, és megakadályozni, hogy meglássanak?

– Megerősítve.

– Tökéletes. Amint megnyitod velük a kommunikációt, ne szakíts félbe, ne mondj ellent, és ne javíts ki!

– Megerősítve. Kívánod, hogy üdvözöljem őket most?

– Igen, kérlek!

Eltelt egy pillanat.

– Kezdd meg a kommunikációt! – utasította Evie.

– Halló? – szólalt meg Simone, a szokásosnál magasabbra emelve a hangját, és reményei szerint megtöltve a kétségbeesés és a remény kiváló kombinációjával. – Halló? Van ott valaki? Kérem, válaszoljon! – A további hatás kedvéért azt suttogta: – Kérem, válaszoljanak!

– Azonosítsa magát! – válaszolt egy durva hang.

– Ó, hála az égnek! – áradozott a nő. – A nevem Simone. A Kandovar utasa voltam. Úton voltunk Lasara felé, és... nem tudom, mi történt. Azt hiszem, megtámadták a hajót, vagy talán meghibásodott, vagy...

– Ön lasarai?

– Mi? Nem! Én csak egy utas voltam. – A hangjába egy kis remegést csempészett. – Az egyik Yona belökött ebbe a kapszulába, és elindította. Aztán volt egy nagy robbanás és egy hangos csikorgó zaj, és... – Megjátszott egy zokogást. – Nem tudom, hol vagyok. Hetek óta csak lebegek itt kint egyedül, és nem tudtam kapcsolatba lépni senkivel.

– Ön nem lasarai? – erőltette a férfi.

– Nem! – A nő hozzátett egy szipogást is. – Én a Földről jöttem. Most vagyok először az űrben. Nem tudom, hogyan működik minden. És a készleteim kezdenek kifogyni. Tudna nekem segíteni, kérem?

– A segítségére sietünk.

Simone tévedhetett, de egészen biztos volt benne, hogy még egy tehetetlen ifjú is meggondolta volna magát, miután meghallotta a férfi nem éppen barátságos, morgós válaszait. Ennek ellenére reménykedéssel töltötte meg a hangját.

– Tényleg?

– Igen!

– Ó, köszönöm! Nagyon köszönöm! Hogyan érhetem el önt? Mit tegyek?

– Semmit. Amint elérünk Önhöz, a kapszuláját a hajónk fedélzetére hozzuk. – A lánynak alig sikerült még egy utolsó köszönetet elrebegnie, mielőtt a férfi felhorkant volna: – Kommunikáció vége!

Eltelt egy rövid pillanat.

– A gathendi hajó befejezte a kommunikációt, és már nem hall téged – jelentette be Evie.

Simone elmosolyodott.

– Kitűnő! Azoknak az ostoba rohadékoknak fogalmuk sincs, mit szabadítanak a hajójukra!

– Mit szabadítanak? – kérdezte Evie.

Felállt. – Engem!

Mire a gathendiek egy, Evie által akvizíciós sugárnak nevezett valamit kapcsoltak a kapszulához, Simone készen állt. A fények kialudtak, ahogy Evie figyelmeztette, és Evie abbahagyta a válaszadást.

Simone szíve várakozással dobogott. Az adrenalin elöntötte az ereit, és felgyorsította a pulzusát. Hosszú, sötét haja a feje körül lebegett, amikor megszűnt a kapszula gravitációja. De az ülés hámja megakadályozta, hogy a teste is csatlakozzon hozzá.

Amikor a kapszula belépett a gathendi dokkolóöbölbe, a haja visszahullott, ahogy a hajó mesterséges gravitációja a sajátjává vált, és a teste egyre mélyebbre süllyedt az ülésbe.

Gyorsan kikapcsolta a biztonsági öveket, felállt, és megragadta a katanája hámját. Átdugta a karját a hurkon, megkerülte a széket, és hagyta, hogy a hosszú, hüvelybe zárt fegyverek a hátához simuljanak. A tőrök, amelyeket mindig magánál hordott – még a Kandovaron is –, már a combján lévő tokokban várakoztak. Rápillantott a közelben lógó fehér űrruhára, de már eldöntötte, hogy túlságosan megnehezítené a mozgását. Ráadásul nem is lenne rá szüksége. A dokkolóöbölnek megfelelő légkört és nyomás alatt tartást kell biztosítania.

Simone hosszú, lassú, nyugtató lélegzetet vett, majd kiengedte. Terpeszbe állva szembefordult a fülke ajtajával, amely magasan helyezkedett el előtte a falon. A lábujjai mocorogtak a harci bakancsában. Ökölbe szorította az ujjait, és körözött a vállával, de nem azért, hogy ellazítsa az izmait, hanem mert alig várta, hogy belevesse magát a csatába.

Ezek a szemétládák megölték Valokot.

Megöltek minden lasarait és Yonát, akik nem hagyták el a hajót, mielőtt az felrobbant.

Megöltek jónéhány, vagy az összes lasarai és Yona pilótát, akik kétségbeesetten próbálták megvédeni a Kandovart a vadászgépeiken.

És talán a Halhatatlan Őrző társait is megölhették, ha a barátainak nem maradt idejük a mentőkapszulákhoz jutni. Talán a tehetségesek közül is néhányat, ha a hüllőszerű rohadékok elfogták a kapszuláikat.

– Ez értük van! – mormolta.

A kapszula megremegett, amikor hangos puffanás hallatszott.

– Mindegyikükért! – Minden kiontott vércseppet tízszeresen viszonoz.

A fény reflektorként ragyogott be a kapszulába, amikor az ajtó kinyílt és oldalra csúszott.

Simone az árnyékba hátrált.

Másodpercekkel később egy terjedelmes alak jelent meg a bejáratnál, és eltakarta a fény nagy részét, így ő még jobban beleolvadt a sötétségbe.

Bár a férfi nem vehette észre, a lány nagyon is jól látta őt.

Nagydarab volt. És határozottan gathendi.

Sötétzöld bőr – olyan keménynek tűnt, mint egy aligátor bőre – húzódott a kopasz fejen át egészen a széles vállakig, ahol megvastagodott, és két vaskosan izmos karon végighúzódó bordákat alkotott.

A lány azt gyanította, hogy ezek a bordák jól szolgálnak páncélként, hogy megvédjék a férfit. Ám e karok belső oldalán aranyszínű, vékonyabb bőrt pillantott meg, amely sokkal sebezhetőbbnek tűnt. Ugyanez az aranyszínű bőr fedte az erőteljes mellizmokat, a hullámzó hasizmokat és az arcát. Amennyire a lány meg tudta állapítani, nem voltak kiálló fülei, csak apró lyukak, amelyeknek lehetővé kellett tenniük, hogy halljon. Két halványzöld, kígyószerű pupillával rendelkező szem, egy finom orr és a vékony ajkak csak tovább fokozták hüllőszerű megjelenését.

Cél az arany, gondolta elégedetten, katalogizálva minden egyes gyengeségét.

Azok a metszett szemek összeszűkültek, ahogy benézett a kapszulába.

– Nem látom azt!

Azt? Tényleg?

Simone ismét a tehetetlen hangon szólalt meg.

– Ön... ön az a férfi, akivel beszéltem?

– Nem. – Bár a férfi hangja durva volt, mégsem egyezett azzal, amit korábban hallott.

– De azért jött, hogy megmentsen? A lasaraiak barátja?

– Igen. A lasaraiak szövetségesei vagyunk.

Baromság! – Hála az égnek – sóhajtotta a lány.

– Kifelé a kapszulából! – parancsolta a férfi.

A lány a tenyerébe vette a tőrt, és szipogást színlelt.

– Nem tehetem. Megsérültem, amikor a Yona bedobott ide. Tudna segíteni, kérem? Nem hiszem, hogy egyedül fel tudok jutni a létrán.

Ingerültség villant át az arcán, mielőtt oldalra pillantott volna.

– Csináld! – parancsolta a hang, amely a kommon keresztül is szólt.

Az emberi elkeseredettséghez hasonlót sóhajtva, a termetes gathendi harcos átpréselte magát a bejáraton, és beugrott a kapszulába.

Simone elvágta a torkát, amint földet ért, aztán leengedte a padlóra az elernyedő testet. Szívesebben várt volna még, és akkor csapott volna le, miután felmérte, hogy kint hányan lesznek, de feltételezte, hogy amint észreveszik a hátára szíjazott kardokat, megkérdőjelezik a tehetetlenségét.

– Ó – fakadt ki színlelt megdöbbenéssel a közönsége kedvéért, amikor a mocorgás alábbhagyott. – Talán a farkadra léptem? Annyira sajnálom! – A tőrét hüvelyébe dugva átlépett a rohadék fölött, és a nyílás alatti fal felé vette az irányt. Pusztán pillanatokba telt, amíg megmászta a lépcsőfokokat, amelyek a nyíláshoz vezettek.

– Ne engedj el! – könyörgött, mintha az elégedetlen halott fickó segítene neki, majd felemelte a fejét.

A kapszula egy jókora dokkolóöbölben pihent, ahol néhány komp és szürke vadászgép állt. A nagy öböl ajtaja becsukódott mögötte. A szemközti falon a hajó többi részébe vezető bejárat nyitva maradt, jelezve, hogy úgy vélik, nem jelent veszélyt.

Lesütötte a szemét. Lent nagyjából két tucat gathendi katona várakozott sorban. Egy sebhelyekkel teli, parancsnoki külsővel rendelkező gathendi állt előttük keresztbe font karokkal hordó méretű mellkasán. Mindannyian erősen fel voltak fegyverkezve.

A vezér fintorogva nézett fel rá.

– Ön az az ember, akivel beszéltem? – kérdezte Simone remegve, és igyekezett ijedtnek látszani, még akkor is, amikor elöntötte a düh.

– Igen – vakkantotta, és egy lépcső felé mutatott, amely úgy nézett ki, mintha felgurították volna a fülke nyílásához. – Lépjen ki a fülkéből!

A lépcső olyan oda nem illően alacsony technológiájúnak tűnt – mint amit a Földön egy pénzszűkében lévő repülőtéren láthatni –, hogy a lány legszívesebben felnevetett volna.

Ehelyett kinyújtotta a kezét felé, mielőtt hagyta volna, hogy leessenek.

– Nem érem el. Közelebb hozná, kérem?

Ha egy zöld gyíkember vörösre tudott volna változni a dühtől, ez a fickó már megtette volna.

Először azt hitte, a férfi visszautasítja. Aztán hirtelen mozdulatot tett az egyik karmos kezével.

Az egyik mögötte álló katona előre sietett, és egy csattanással a lépcsőt a fülke oldalához tolta.

– Köszönöm! – Simone reszketeg mosolyt villantott rájuk, és lassan felállt a bejárathoz, minden mozdulatát a lehető legbizonytalanabbnak és legremegőbbnek mutatva. Még a fülkébe is lenézett, és azt mondta: – Ne hagyjon leesni!

Vigyázva, hogy arcával előre nézzen az alatta lévő harcosok felé, remélte, hogy a szabadon hagyott haja megfelelően elrejti a katanái markolatát, amíg a nyílás peremén áll.

Eddig minden rendben.

– Nagyon köszönöm, hogy segítettek! – Ideges mosolyt villantott a vezérre.

A parancsnok tekintete az arcáról a vállára vándorolt, miközben egyik bakancsos lábát a lépcső legfelső fokára tette. A szeme összeszűkült. Összefont karjait szétbontva, leeresztette őket az oldala mellé, majd így vakkantott: – Gongra!

Ez volt annak a katonának a neve, akit megölt?

Ideje lecsapni!

Simone olyan gyorsan mozogva, hogy elmosódott, a földre ugrott, előhúzta katanáját, és lecsapott.

A gathendi katonák leesett állal nézték, ahogy parancsnokuk feje leesett a válláról, a földre zuhant, és elgurult. Kihasználva a döbbenetüket, Simone előhúzta másik katanáját, és támadásba lendült.

Káosz tört ki.

Hüllővér fröccsent a nőre.

Valokért és a barátaimért!

 

 

Janwar az előttük elterülő csillagok végtelen sorát bámulta. Csend uralkodott a Tangata hídján, egy olyan fejlett technológiájú hajón, amelyhez foghatót jelenleg egyetlen más létező hajó sem tudott felmutatni. Az abszolút szépség, olyan hajtóművekkel büszkélkedhetett, amelyekhez képest az Aldebari Szövetség hajói olyanok voltak, mint az ősi navoxik, amelyek vagonszámra húzták az alavinin ércet.

Ez jó dolog volt, mivel Janwar és legénysége kalózok voltak, és gyakran hasznot húztak abból, hogy képesek voltak kijátszani a törvénytisztelő népet.

Körülnézett.

A legénysége ma este furcsán csendes volt. Vajon ők is ugyanazt a különös nyugtalanságot érezték, ami mostanában őt is gyötörte?

Elfintorodott, mivel nem tudta pontosan meghatározni a forrását.

– Hiányzik Lisa – jelentette ki Soval. Az ormótlan domarai harcos lerogyott a székére, arca komorabb volt, mint máskor.

– És Abby – tette hozzá Elchan, a közöttük lévő segoniai.

A többiek bólintottak.

Janwar elmosolyodott, Taelonra, a lasarai hercegre és a földi nőstényre gondolva, akit életpárjául fogadott. Janwar valójában barátjának tekintette Taelont, bármilyen valószínűtlennek is tűnt ez mások számára. A lasaraiak köztudottan szigorú szabálykövetők voltak. Tehát, hogy a lasarai herceg megbarátkozott egy olyan tökéletes törvényszegővel, mint Janwar...

Elvigyorodott. Mindkét férfi meglehetősen élvezte a barátságuk keltette zűrzavart. Amikor Srok’ának nemrégiben látomása támadt, amelynek következtében a felfedezett űr külső határai felé száguldottak, Janwar megdöbbenve tapasztalta, hogy megtámadták és megsemmisítették Taelon herceg hajóját.

Szerencsére, Taelon Yona őrsége őt és új családját a királyi kompba tuszkolta, és még időben elindultak, hogy megmentsék az életüket. Aztán beviharzott Janwar, és megmentette őket.

Élvezte Lisa társaságát azalatt az egy hónap alatt, amíg a királyi párt Lasarára szállították. Más nő még nem tette be a lábát a hajójukra, mióta az elkészült. És el kellett ismernie, hogy a lány csilingelő nevetése új életet lehelt bele. A Földlakó nem tapasztalta meg azt a magasztos neveltetést, amit Taelon herceg. Épp ellenkezőleg. És elragadóan kényelmetlenül érezte magát, amikor királyi családtagként kezelték, ami szórakoztatta a megrögzötten cinikus legénységet, és gyorsan megnyerte őket magának.

Persze egyikük sem tudott ellenállni Taelon és Lisa kislányának, Abby pufók arca vigyorának és csengő kacagásának.

– Remélhetőleg a szokásos nyomozási módszereinkkel sikerül felkutatnunk néhány barátját – jegyezte meg Janwar.

A legutóbbi felmérések szerint a Kandovar fedélzetén tartózkodó tizenöt földi nő közül csak hármat sikerült megmenteni. A többiek, egyesek feltételezése szerint, vagy meghaltak, vagy hamarosan meg fognak halni, amikor elfogy a mentőkapszulájukban lévő élelem. Taelon a legutóbbi kommunikációjukban közölte, hogy az egyik kimentett nőt – Ava, úgy tudta, hogy ez a neve – elfogtak a gathendiek és megkínozták, ami megerősítette a gyanújukat, hogy a gathendiek mindent kockára téve csak azért támadták meg a Kandovart, hogy rátegyék a kezüket a földiekre.

Nyilvánvalóan úgy vélték, hogy a földi nők jelentik a kulcsot ahhoz, hogy kiderítsék, miért nem sikerült a gathendiek által a Földön régen szabadon engedett, biotechnológiával előállított vírusnak kiirtania minden földit, és miért nem sikerült a bolygót és annak minden erőforrását a birtokba vételre késszé tenni.

– Grunarkok! – morogta.

Unokatestvére, Krigara ránézett. – Kik?

– A gathendiek.

Mindenki bólintott.

Janwar Sovalra nézett. – Mennyi idő még?

A navigációs tisztje a képernyőjét tanulmányozta.

– Perceken belül már radar nélkül is láthatjuk őket.

Az jó. A legtöbb kalóz erőssége a számukban, a felhalmozott fegyverzetükben és az erkölcsi iránytű teljes hiányában rejlett.

Janwar és kis legénységének erőssége azonban az általuk gyűjtött információban rejlett, és abban, hogy hogyan használják fel azt.

Információinak egyik elsődleges forrása egy gathendi hadihajót talált, amelyet az Aldebari Szövetség különböző flottái nem vettek észre, és amelyek – a Tangata elképesztően erős hajtóműveinek hiányában – a sérült qhov’rum előnyei nélkül egyébként is nehezen tudtak volna elérni ezekre a távolságokra.

A gathendi hajó elég közel volt a Kandovar roncsaihoz ahhoz, hogy gyanút keltsen, és találgatásokra késztesse őket, hogy vagy részt vett a támadásban, vagy túlélők után kutatott, hogy megölje vagy elfogja őket.

Janwar előrehajolt a székében, amikor egy folt jelent meg az előttük húzódó nagy, elpusztíthatatlan kristályablakon túl látható csillagok között.

– Ott van! – mormolta.

– Teljes drekking pompájában! – morogta Krigara. – Nem tudom, hogyan tudnak ilyen távolságokat megtenni azokban a bura dobozokban.

Janwar bólintott. A gathendi hajó, amely fokozatosan nőtt, ahogy közeledtek hozzá, úgy nézett ki, mintha egy szakállat növeszteni még nem elég idős fiú építette volna a szemétdombról összeszedett alkatrészekből. Még a színe – egy sötét, rothadó sárga szín, amely a hányásra emlékeztetett – sem volt vonzó.

– Van valami jele annak, hogy tudják, hogy jövünk? – kérdezte.

– Semmi – motyogta Srok’a sebhelyes testvére, Kova.

Bármilyen más válasz megdöbbentette volna Janwart. A hajója álcázó képessége páratlan volt, így a hajók csak akkor észlelték a Tangata érkezését, ha ő úgy akarta.

Nagyon rövid időn belül a gathendi csatahajó betöltötte az ablakot.

– Végezzétek el az életforma-ellenőrzést, és nézzétek meg, hányan vannak a fedélzeten! – parancsolta.

Elchan a konzolját tanulmányozta. – Úgy tűnik, teljes kontingensük van a fedélzeten.

Janwar örömmel dörzsölte össze a kezét.

– Akkor ez jó móka lesz!

Minden arcon felragyogott a várakozás mosolya. Mindenki szerette a jó csatát. Felpezsdítette a vérüket, és elterelte a figyelmüket a magányról, amit a lázadói és számkivetett státuszuk néha kiváltott.

– Ez furcsa! – mondta Elchan, és összevonta a szemöldökét.

Janwar rápillantott. – Mi az?

– Azt hiszem, az életforma-olvasó meghibásodott!

– Miért?

Elchan felnézett a konzoljáról.

– Úgy tűnik, a gathendiek száma fogyatkozik.

Janwar rá meredt.

– Micsoda?

– A számuk egyre csökken. – Elchan ismét a képernyőjére nézett, majd rámutatott. – Ott! Már megint megtörtént! Még kettő eltűnt. És egy harmadik is.

Krigara átment, hogy Elchan mellé álljon, és ő is a képernyőt tanulmányozta. Felemelkedett a szemöldöke.

– Igaza van! Eltűnnek az életformákat jelző fények, egyszerre egy-kettő. – Megbökte Elchant. – Futtass le egy diagnosztikát!

Csend lett.

Egy pillanat múlva Elchan megrázta a fejét.

– Semmi! Úgy tűnik, a letapogatás rendeltetésszerűen működik.

– Az nem lehet! – morogta Soval.

Janwar gyanakodva szemlélte a gathendi hadihajót.

– Lehet, hogy beszereztek valamilyen új álcázó mechanizmust? – kérdezte tétován Elchan.

Srok’a elkomorult.

– Lisa egyik kifejezését kölcsönvéve, miféle visszamaradott álcázó mechanizmus álcázza az életformákat, de a hajót nem?

– Jó érv – tette hozzá Kova. – A hajó még mindig látható.

Krigara Elchan képernyőjére mutatott.

– De a letapogatás szerint hamarosan élőlények nélkül marad.

Janwar szeme összeszűkült. – Ez egy trükk! Tudniuk kell, hogy itt vagyunk!

– Honnan? – ellenkezett Krigara. – Nekünk van a galaxisban a legjobb álcázó rendszerünk!

Ami nem volt túlzás.

– Az életformák csak akkor kezdtek eltűnni, amikor lőtávolságon belülre kerültünk. Tudniuk kell, hogy itt vagyunk! – Azért furcsa volt, hogy az életformáikat rejtik el – méghozzá ilyen elcsépelt módon – a hajó helyett. Talán azt remélték, hogy bárki, aki közeledik, azt hiszi majd, hogy ez egy élettől megfosztott szellemhajó, és elbízza magát? Vagy talán azt remélték, hogy a többi hajó látja majd, ahogy az életformák egyenként eltűnnek, és megijednek fertőzéstől tartva? A gathendieknek végül is szokásuk volt a laboratóriumaikban genetikailag halálos vírusokat tervezni.

– Mit akarsz tenni? – kérdezte az unokatestvére.

– Közelítsd meg őket, hogy a fedélzetükre szálljunk – adta ki az utasítást Janwar.

Mielőtt Kova közelebb navigálhatta volna őket, Elchan megrázta a fejét.

– Nem hiszem, hogy ez jó ötlet!

– Miért?

– Mert olyan hőjeleket érzékelek, amelyek egy perce még nem voltak ott.

– Újabb életformák? – Biztosan elromlott a bizarr álcázó berendezésük.

– Nem.

– Milyen hőjelek?

– Olyanok, amik általában a robbanásokat kísérik.

Csend.

Mi a srul történik azon a hajón?

– Talán az álcázó rendszerük nem működik megfelelően? – vetette fel Srok’a, bár a hangja elárulta a kételyeit.

De Elchan ismét megrázta a fejét.

– Nem, hacsak a meghibásodás alatt nem azt érted, hogy mindet felrobbantod, mert – ha a letapogatómnak igaza van – a gathendiek úgy hullanak, mint a tiklunok. – A Segonián élő bolyhos emlősök arról voltak híresek, hogy bármikor összerogytak, mintha meghaltak volna, ha valami megijesztette őket.

Janwar nem volt hajlandó hagyni, hogy a meglehetősen mulatságos kép, hogy a gathendiek ugyanezt teszik, elterelje a figyelmét.

– Bármi is történik, szükségünk van az információkra, amivel ezek a grunarkok szolgálhatnak! – A Kandovar pusztulásának túlélői számára fogytán volt az idő. – Kova, húzódj melléjük, és engedd ki a dokkolócsövet! Soval, futtass le egy teljes diagnosztikát minden rendszeren! Ha az életforma letapogatásunk hibásan működik, tudni akarom, mi más hibásodhatott még meg!

Kova újra a konzoljára koncentrált, és munkához látott.

Soval elkezdte közelebb vezetni a Tangatát a gathendi hajóhoz.

– Várj! – mondta Srok’a.

Janwar felsóhajtott. – És most mi van?

– Az egyik dokkolóöböl ajtaja felemelkedik.

– Akkor ez egy csapda! – Janwar hátradőlt a székében, örült, hogy újra minden visszatért a normálisra. – Fegyvereket élesíteni! Erősítsd meg a pajzsokat és az álcázást!

– Fegyverek élesítve! – jelentette be Soval.

– Pajzsok és álcázás teljes erőn! – mondta Elchan.

Janwar az unokatestvéréhez fordult. – Krigara, szállj be a vadászgépbe, és készülj fel arra, hogy üldözőbe veszed, bármi is hagyja el azt az öblöt. Várj a parancsomra!

Krigara kisétált a hídról.

Janwar a gathendi hajót bámulta, amikor a dokkolóöböl ajtajának alján egy fénysugár jelent meg.

Levegő és törmelék lövellt ki, ahogy felemelkedett.

– Biztosan leállt a légköri pajzsuk – mormolta. Ha a helyén lett volna, megfelelő légkört és nyomást tartott volna fenn az öbölben, hogy a legénység tagjai továbbra is el tudják végezni a feladataikat, miközben a hajók jöttek és mentek.

Soval morgott. – Remélem, kiürítették a hangárt, mielőtt...

Több gathendi tántorgott ki az űrbe, kapálództak a végtagjaikkal, csapkodott a hüllőszerű farkuk, és a szájuk sikolyra nyílt, amit senki sem hallott az űr vákuumában.

Egyikük sem viselt védőruhát. Mind meghaltak.

Ha Janwarnak nem lett volna égető szüksége az információra, felujjongott volna. Ami őt illeti, az egyetlen jó gathendi a halott gathendi volt.

Egy fehér védőruhát viselő alak majdnem kirepült utánuk, de sikerült megragadnia az öböl nyílásának szélét, és megrándulva megállt.

Janwar felmordult. Legalább találtak valakit, akit kihallgathatnak.

Egy kis komp száguldott ki az öbölből, majdnem elsodorva a perembe kapaszkodó embert.

Janwar megkocogtatta a parancsnoki székén lévő, az egész hajóra kiterjedő kommunikációs gombot. – Krigara, készen állsz?

– Mindjárt kész!

– Vonszold a segged az ülésbe, most! Egy komp most hagyta el a hajót!

Káromkodások érkeztek a kommunikációs vonalon, amelyeket a fedélzethez gyors ütemben csapódó bakancsok dobbanása kísért.

Janwar alaposan szemügyre vette a kompot. Akseli tervezésű volt, és inkább az ellenség elől menekülő, mint a vészhelyzetben menedéket kereső hajók számára készült, így gyorsabb lehetett, mint a legtöbb komp. Ennek ellenére nem aggódott. A Tangata könnyedén utol tudta volna érni, akárcsak a vadászgépük.

– Mi a srul? – mormolta Elchan.

Janwar visszafordította a tekintetét a gathendi dokkolóöbölre.

Az öböl keretébe kapaszkodó alak sisakot viselt, amely eltakarta az arcvonásait, és egy bő, fehér öltözéket, amelyből hiányzott minden feltűnő kiemelkedés a hosszú farok számára, amelyet minden gathendi viselt.

– Ez nem egy gathendi! – állapította meg Elchan.

Janwar elgondolkodva szemlélte az alakot.

– Talán egy balesetben vesztette el a farkát. – A grunarkok hajlamosak voltak az erőszakra.

A fehér ruhás alak majdnem a mellkasáig húzta a térdét, és addig mozgolódott, amíg a talpai az öböl széléhez nem értek. De nem befelé ment, ahogyan azt mindannyian várták. Ehelyett egy hosszú pillanatig a kompot nézte, majd elrugaszkodott. Keményen.

– Mi a dreket csinál?